elbrusz, kabardino-balkaria

Diesel hut - Elbrusz csúcsmászás - Garabashi - Mir - Krugozor - Azau

   Minden mozdulatomra reccsen az alattam lévő, ágynak szánt deszkalap amire a konténerben alvó összes ember felébred. Ezen az éjszakán sem alszunk jól bent 10 fok körüli a hőmérséklet amiben szinte kibirhatatlan a téli hálózsák de nem csak ez a gond, a nagyobb probléma az akklimatizáció hiánya. Továbbra sem alszunk sokkal többet egy-két óránál, azt is szakaszokban. Valamivel fél 2 körül indulunk kint tiszta, csillagos az égbolt és csípős hideg szél fúj az arcunkba. Hőmérőnk -24 fokot mutat, a csendes éjszakában ketten haladunk a sötétben, alig látszik előttünk valami leginkább csak a fejlámpánktól megvilágított fehér hó, néha egy-egy szikla.

A Pastukhov sziklákon jóval túl, a keleti csúcs oldalában húzódó hosszú harántozásban ér a napfelkelte. Csodaszép reggel, ebben az ötezer méteres magasságban lélegzetelállítóak a  fények. A szél folyamatosan felkavarja a havat a körülöttünk lévő hegyoldalon, ami a napsugaraktól megvilágítva izzó lávafolyamként ömlik le a völgybe. A haladás minden méter után nehezebb az agyam vinne előre de a testem egyre kevésbé engedelmeskedik a parancsnak. A harántozás tetején az út befordul a nyugati és a keleti csúcsot elválasztó nyeregbe (5416m) innen egy rövidebb, vizszintes szakasz következik a nyugati csúcs aljáig. Lassan sétálunk a reggeli napsütésben azon gondolkodom, rövid pihenés után visszafordulok. Egyre nehezebb az előrejutás, egyre nehezebb a koncentráció és a csúcsig hátralévő kétszáz méternyi szintkülönbséget az eddigi legmeredekebb, jegesedésekkel teli szakaszon kell leküzdeni. A nyereg aljában szétválunk, én rövid pihenés után lassan visszaindulok a völgybe. Az idő ideális a fényképezéshez és persze bámészkodáshoz, szemben a kaukázus főgerince az Ushba, a Shkhelda, a Chatyn, az Ullukara néhány kisebb felhőtől eltekintve tisztán látszik. A lejutáshoz szükséges három órás időtartamra ráhúzok legalább másfelet amit leginkább ücsörgéssel mozizással töltök, reggelinek pedig elrágcsálom az egyetlen magammal hozott, csonttáfagyott sportszeletet. A nap lassan kezdi éreztetni a hatását előkotrom a gleccserszemüveget, és megpróbálok kifacsarni valamenyit a szintén félig fagyott napvédő krémből. 

Lent bevárjuk egymást és továbbindulunk ezúttal lefelé a Garabashi állomásra. Az a tervünk, hogy lefelé a teljes utat felvonóval tesszük meg és ez a legfelső beszállási pont. Megegyezünk fejenként száz rubelben és néhány perc mulva már a húsz méteres mélység fölött himbálódzunk kezünkben és az ölünkben az összes cuccunkkal. A felvonó egy szimpla beülős-székes tákolmány, nagyjából a libegő szinvonala csak fából. A biztonsági reteszt persze a zsákoktól nem lehet becsukni de ez senkit sem érdekel kivéve engem, minden másodpercben azon aggódom nehogy leálljon ez a kóceráj mert egyből kicsúszom és az alattam lévő szikla és vaskupacban kötök ki. Végül alig tíz percen belül lent vagyunk a Mir állomáson ami nekem sokkal többnek tűnik de a szemem előtt lebegő rostos gyümölcslé amit a faluban lévő magazinban fogok elfogyasztani egy húzásra feledteti a kényelmetlenséget. A Garabashi-Mir közti szakasz felvonó alatti része egyébként egy külön tanulmányt megérne, nagyjából az teljes Szovjet nehézipar fémhulladéka képviselteti magát. A 2014-es téli olimpiáig lesz mit takarítani, ha egyáltalán ez is bekerül a helyszínek közé. 

Délután öt körül már egy azaui vendéglátóipari egységben teázunk, miután a hatóságok legomboltak rólunk további ezerötszáz rubelt "Elbrusz Nemzeti Park" belépő címén. Rövid beszélgetés után megegyezünk egy helyi öreggel aki a Volga típusú személyautóján elvisz minket száz rubelért Terskolba. Ez az élet, keleti kényelem. Este pedig már a megszokott szállásunkon alszunk, napok óta az első jó pihenés amiben részünk van.

elbrusz, kabardino-balkaria

Garabashi - Diesel hut - Pastukhov sziklák - Diesel hut

 
   Megint egy tiszta reggel, kinyitva a bádogajtót a hóval boríott hegyoldalról visszaverődő napfény szinte vakító. Pakolás után továbbindulnánk alaptáborunk, a Diesel Hut felé de mostani szállásunk tulajdonosát sehol sem találjuk. A szomszéd házban lakó ratraksofőrt zörgetjük fel, aki álmos szemekkel nyit ajtót. Bent legalább egy tucat üres vodkásüveg meg eszméletlen káosz. Megpróbáljuk megértetni magunkat ami hosszas mutogatás és régi emlékeinkből összeszedett néhány orosz szó segítségével sikerül, így kezébe nyomjuk a 800 rubelt mivel tatozunk és reméljük, hogy így eljut a címzetthez.

Folytatjuk utunkat felfelé az enyhén emelkedő gleccseren, a háttérben az Elbrusz kettős csúcsa uralja a látképet. Rövid idő alatt felérünk a házig, a nyitott ajtón keresztül oroszul beszélő emberek hangja hallatszik. Kérdésünkre, hogy hol a ház tulajdonosa és van-e szabad hely csak azt válaszolják, hogy nem tudják de nyugodtan aludjunk az épp megüresedő helyükön ők épp indulnak lefelé. Azt, hogy fizetni kinek kellene a szállásért szintén talány, ők már két napja itt vannak de eddig senkinek nem fizettek sőt nem is nagyon láttak errefelé helybélit. Ez jól hangzik be is cuccolunk a felső ágyakra és mivel itt az evés ideje elkezdünk havat melegíteni levesfőzéshez meg a kifogyott vízkészleteink pótlására. Mondjuk azt itt elég nehéz érzékeltetni, hogy milyen rohadtul unom már ezt a mocsok plusz-tablettás hólét, de mindenki gondoljon valami igazán rosszra és szorozza meg legalább kettővel. A vízbe persze muszáj rakni valamit úgyhogy ha tetszik ha nem ez van, de akkor is. 

Amíg a kajával foglalatoskodunk betoppan egy komplett lengyel teljesítménytúra-csapat, elkezdenek rendezkedni mintha itthon lennének. Kicsit bánjuk is, kicsit nem mert kényelmesebb ha nem kell közösködni, de a társaság azért jó. Nem tart sokáig az állapot, fél óra sem telik el megjelenik egy marcona orosz nagy hanggal kérdezősködve, hogy mit keresünk itt és egyáltalán, hogyan jöttünk be. A lengyelek közül többen beszélnek oroszul meg angolul is, így tudjuk meg, hogy korábban feltörték a házat és ellopták a generátort ezért az egész le volt zárva egészen addig amíg közvetlenül előttünk valaki megint fel nem törte. Így most van öt perce mindenkinek, hogy elhúzzon innen az összes cuccával, vagy azzal együtt be lesz zárva a ház újból. Értünk a szóból el is kezdünk pakolni addig amíg ki nem találják, hogy mi törtük fel az ajtót azt hiszem elég nehezen tudnánk bizonyítani ez ellenkezőjét. Szinte már érzem a hátamon a sátor alatti hó hidegét miközben pakolom a zsákomat. Később kiderül, hogy feljebb van egy majdnem üres konténer amiben - ha szűkösen is de tudunk aludni. Mi négy idősebb orosszal osztozunk a konténer kisebb felében, a lengyelek a másik felét kapják. 

Most, hogy a szállással kapcsolatos dolgok rendben vannak, a nap hátralévő részében  akklimatizációs túrát teszünk a Pastukhov sziklákhoz (4640m). Az idő szikrázóan tiszta, a napsütésben hihetetlen kilátás nyílik a Kaukázus főgerincére. Témában nincs hiány, csinálunk is jópár képet de főleg a szemünkkel próbáljuk befogadni a látványt. A közelben szinte karnyújtásnyira előttünk elúszó gololyfelhők, a hegyoldalon felkapott kavargó hópelyhek és a szemben lévő csipkés hegygerinc látványa már most azt mondatja velem, hogy megérte feljönni.

Holnapi csúcstámadásunk hajnal egykor indul, amihez egy közepes generátor berregő hangjára kellene elaludnom. A zaj nem is zavarna annyira, viszont már két napja nem alszom fél óránál többet ami akklimatizációs problémákra utal és ez kezd egy kicsit aggasztani. Holnap mégis meg kell próbálnunk, mert délutántól havazást jelentenek ami az előrejelzések szerint napokig el fog tartani. Bízunk a jó szerencsében és abban, hogy holnap még tiszta időnk lesz. Ha minden rendben megy, délelőtt 10 körül elérjük a csúcsot.