úticél: maluku, indonézia

   Ezúttal a régen tervezett Indonéz szigetvilág a cél, annak is a keleti csücske. Nem mintha a jól bejáratott jávai és balinéz helyek nem érdekelnének, de Indonézia hatalmas és valószínűleg az egész élet is kevés lenne arra, hogy minden szegletét felfedezze az ember. Az eddigi olvasmányaim alapján pedig az első úticélként Malukura azaz az Indonéz fűszerszigetekre esett a választás esetleg kiegészítve egy kis Nyugat-Pápuával. Vagy nem, de ezt majd meglátjuk...

elbrusz, kabardino-balkaria

Diesel hut - Elbrusz csúcsmászás - Garabashi - Mir - Krugozor - Azau

   Minden mozdulatomra reccsen az alattam lévő, ágynak szánt deszkalap amire a konténerben alvó összes ember felébred. Ezen az éjszakán sem alszunk jól bent 10 fok körüli a hőmérséklet amiben szinte kibirhatatlan a téli hálózsák de nem csak ez a gond, a nagyobb probléma az akklimatizáció hiánya. Továbbra sem alszunk sokkal többet egy-két óránál, azt is szakaszokban. Valamivel fél 2 körül indulunk kint tiszta, csillagos az égbolt és csípős hideg szél fúj az arcunkba. Hőmérőnk -24 fokot mutat, a csendes éjszakában ketten haladunk a sötétben, alig látszik előttünk valami leginkább csak a fejlámpánktól megvilágított fehér hó, néha egy-egy szikla.

A Pastukhov sziklákon jóval túl, a keleti csúcs oldalában húzódó hosszú harántozásban ér a napfelkelte. Csodaszép reggel, ebben az ötezer méteres magasságban lélegzetelállítóak a  fények. A szél folyamatosan felkavarja a havat a körülöttünk lévő hegyoldalon, ami a napsugaraktól megvilágítva izzó lávafolyamként ömlik le a völgybe. A haladás minden méter után nehezebb az agyam vinne előre de a testem egyre kevésbé engedelmeskedik a parancsnak. A harántozás tetején az út befordul a nyugati és a keleti csúcsot elválasztó nyeregbe (5416m) innen egy rövidebb, vizszintes szakasz következik a nyugati csúcs aljáig. Lassan sétálunk a reggeli napsütésben azon gondolkodom, rövid pihenés után visszafordulok. Egyre nehezebb az előrejutás, egyre nehezebb a koncentráció és a csúcsig hátralévő kétszáz méternyi szintkülönbséget az eddigi legmeredekebb, jegesedésekkel teli szakaszon kell leküzdeni. A nyereg aljában szétválunk, én rövid pihenés után lassan visszaindulok a völgybe. Az idő ideális a fényképezéshez és persze bámészkodáshoz, szemben a kaukázus főgerince az Ushba, a Shkhelda, a Chatyn, az Ullukara néhány kisebb felhőtől eltekintve tisztán látszik. A lejutáshoz szükséges három órás időtartamra ráhúzok legalább másfelet amit leginkább ücsörgéssel mozizással töltök, reggelinek pedig elrágcsálom az egyetlen magammal hozott, csonttáfagyott sportszeletet. A nap lassan kezdi éreztetni a hatását előkotrom a gleccserszemüveget, és megpróbálok kifacsarni valamenyit a szintén félig fagyott napvédő krémből. 

Lent bevárjuk egymást és továbbindulunk ezúttal lefelé a Garabashi állomásra. Az a tervünk, hogy lefelé a teljes utat felvonóval tesszük meg és ez a legfelső beszállási pont. Megegyezünk fejenként száz rubelben és néhány perc mulva már a húsz méteres mélység fölött himbálódzunk kezünkben és az ölünkben az összes cuccunkkal. A felvonó egy szimpla beülős-székes tákolmány, nagyjából a libegő szinvonala csak fából. A biztonsági reteszt persze a zsákoktól nem lehet becsukni de ez senkit sem érdekel kivéve engem, minden másodpercben azon aggódom nehogy leálljon ez a kóceráj mert egyből kicsúszom és az alattam lévő szikla és vaskupacban kötök ki. Végül alig tíz percen belül lent vagyunk a Mir állomáson ami nekem sokkal többnek tűnik de a szemem előtt lebegő rostos gyümölcslé amit a faluban lévő magazinban fogok elfogyasztani egy húzásra feledteti a kényelmetlenséget. A Garabashi-Mir közti szakasz felvonó alatti része egyébként egy külön tanulmányt megérne, nagyjából az teljes Szovjet nehézipar fémhulladéka képviselteti magát. A 2014-es téli olimpiáig lesz mit takarítani, ha egyáltalán ez is bekerül a helyszínek közé. 

Délután öt körül már egy azaui vendéglátóipari egységben teázunk, miután a hatóságok legomboltak rólunk további ezerötszáz rubelt "Elbrusz Nemzeti Park" belépő címén. Rövid beszélgetés után megegyezünk egy helyi öreggel aki a Volga típusú személyautóján elvisz minket száz rubelért Terskolba. Ez az élet, keleti kényelem. Este pedig már a megszokott szállásunkon alszunk, napok óta az első jó pihenés amiben részünk van.

elbrusz, kabardino-balkaria

Garabashi - Diesel hut - Pastukhov sziklák - Diesel hut

 
   Megint egy tiszta reggel, kinyitva a bádogajtót a hóval boríott hegyoldalról visszaverődő napfény szinte vakító. Pakolás után továbbindulnánk alaptáborunk, a Diesel Hut felé de mostani szállásunk tulajdonosát sehol sem találjuk. A szomszéd házban lakó ratraksofőrt zörgetjük fel, aki álmos szemekkel nyit ajtót. Bent legalább egy tucat üres vodkásüveg meg eszméletlen káosz. Megpróbáljuk megértetni magunkat ami hosszas mutogatás és régi emlékeinkből összeszedett néhány orosz szó segítségével sikerül, így kezébe nyomjuk a 800 rubelt mivel tatozunk és reméljük, hogy így eljut a címzetthez.

Folytatjuk utunkat felfelé az enyhén emelkedő gleccseren, a háttérben az Elbrusz kettős csúcsa uralja a látképet. Rövid idő alatt felérünk a házig, a nyitott ajtón keresztül oroszul beszélő emberek hangja hallatszik. Kérdésünkre, hogy hol a ház tulajdonosa és van-e szabad hely csak azt válaszolják, hogy nem tudják de nyugodtan aludjunk az épp megüresedő helyükön ők épp indulnak lefelé. Azt, hogy fizetni kinek kellene a szállásért szintén talány, ők már két napja itt vannak de eddig senkinek nem fizettek sőt nem is nagyon láttak errefelé helybélit. Ez jól hangzik be is cuccolunk a felső ágyakra és mivel itt az evés ideje elkezdünk havat melegíteni levesfőzéshez meg a kifogyott vízkészleteink pótlására. Mondjuk azt itt elég nehéz érzékeltetni, hogy milyen rohadtul unom már ezt a mocsok plusz-tablettás hólét, de mindenki gondoljon valami igazán rosszra és szorozza meg legalább kettővel. A vízbe persze muszáj rakni valamit úgyhogy ha tetszik ha nem ez van, de akkor is. 

Amíg a kajával foglalatoskodunk betoppan egy komplett lengyel teljesítménytúra-csapat, elkezdenek rendezkedni mintha itthon lennének. Kicsit bánjuk is, kicsit nem mert kényelmesebb ha nem kell közösködni, de a társaság azért jó. Nem tart sokáig az állapot, fél óra sem telik el megjelenik egy marcona orosz nagy hanggal kérdezősködve, hogy mit keresünk itt és egyáltalán, hogyan jöttünk be. A lengyelek közül többen beszélnek oroszul meg angolul is, így tudjuk meg, hogy korábban feltörték a házat és ellopták a generátort ezért az egész le volt zárva egészen addig amíg közvetlenül előttünk valaki megint fel nem törte. Így most van öt perce mindenkinek, hogy elhúzzon innen az összes cuccával, vagy azzal együtt be lesz zárva a ház újból. Értünk a szóból el is kezdünk pakolni addig amíg ki nem találják, hogy mi törtük fel az ajtót azt hiszem elég nehezen tudnánk bizonyítani ez ellenkezőjét. Szinte már érzem a hátamon a sátor alatti hó hidegét miközben pakolom a zsákomat. Később kiderül, hogy feljebb van egy majdnem üres konténer amiben - ha szűkösen is de tudunk aludni. Mi négy idősebb orosszal osztozunk a konténer kisebb felében, a lengyelek a másik felét kapják. 

Most, hogy a szállással kapcsolatos dolgok rendben vannak, a nap hátralévő részében  akklimatizációs túrát teszünk a Pastukhov sziklákhoz (4640m). Az idő szikrázóan tiszta, a napsütésben hihetetlen kilátás nyílik a Kaukázus főgerincére. Témában nincs hiány, csinálunk is jópár képet de főleg a szemünkkel próbáljuk befogadni a látványt. A közelben szinte karnyújtásnyira előttünk elúszó gololyfelhők, a hegyoldalon felkapott kavargó hópelyhek és a szemben lévő csipkés hegygerinc látványa már most azt mondatja velem, hogy megérte feljönni.

Holnapi csúcstámadásunk hajnal egykor indul, amihez egy közepes generátor berregő hangjára kellene elaludnom. A zaj nem is zavarna annyira, viszont már két napja nem alszom fél óránál többet ami akklimatizációs problémákra utal és ez kezd egy kicsit aggasztani. Holnap mégis meg kell próbálnunk, mert délutántól havazást jelentenek ami az előrejelzések szerint napokig el fog tartani. Bízunk a jó szerencsében és abban, hogy holnap még tiszta időnk lesz. Ha minden rendben megy, délelőtt 10 körül elérjük a csúcsot.

elbrusz, kabardino-balkaria

Krugozor - Mir állomás - Garabashi

   Késő estig zúgott a felvonó gépháza pedig az utolsó járat már délután négykor elment. Az éjszakai zaj ellenére reggel mégis frissen kelünk, félrehúzva a sátorponyvát a kilátás pazar, szemben a Donguzorun és a Nakratau 4000m fölé magasodó hófödte csúcsa. Reggeli és kényelmes pakolás után ismét útnak indulunk a Mir állomás (3470m) felé kanyargó, ezúttal jóval hosszabb szakaszon. Felfelé haladva egyre több a vashulladék, komplett rácsos távvezetéki oszlopok, acélgerendák a kövek közt. Eddigi tapasztalataink szerint majdnem biztos, hogy errefelé másfél kilométeres körzetben találsz egyet a következők közül: d=0,8m átmérőjű fogaskerék vagy ennél nagyobb, csődarab hegesztett karimával, rácsos tartó, tank vagy teherautó roncs. A drótkötelet már nem is említem mert abba szinte minden méteren belebotlunk.

Újabb 2 óra elteltével elérjük a Mir állomás épületét. Hóvihar közeleg és egyetlen bivakházat sem látunk a környéken amit különösen azért keresünk mert még lent a faluban megbeszéltük egy helyi arccal, hogy megszállunk idefent a dácsájában. A gond csak az, hogy elfelejtette elmagyarázni, hogy a rohadt sok épület közül amit feljebb a hegyoldalban látunk melyik is az övé, meg egyáltalán őt magát hogyan találjuk meg. Az sem kizárt, hogy említette de az orosz, az angol és a német egy különos keverékét beszélte, így nem igazán sikerült megértenünk. Mivel itt a Mirnél csak két zárt épület van ami szállásként működhetne, a felvonóházban lévő kis kantinban egy tea mellett úgy döntünk tovább indulunk felfelé. A Garabashi állomás további jó háromszáz méternyivel magasodik fölöttünk. Közben elkezd havazni, körülöttünk sötét felhők gomolyognak aztán nagyjából százötven méternyi emelkedő után hirtelen megszűnik, az egészet pillanatok alatt napsütés váltja fel. 

A meredek emelkedő ellenére gyorsan elérjük a hordókat ahol alig egy pár ember lézeng. Érdeklődni próbálunk hogyan kaphatnánk helyet valamelyik hordóban de senki sem ad érdemi információt, legsűrűbben a "nye panyimaju" válasz hangzik el amivel aztán jól ki vagyunk segítve. Tanultam volna rendesen az általános iskolában, most könnyebb lenne a dolgunk. Az épületek kaotikus együttese közt keresgélve találkozunk egy csapat osztrákkal akik helyi hegyivezető lányokkal északi irányból jöttek fel. Az egyik vezető Ana jól beszél angolul és nagyon jófej módon felajánlja, hogy aludjunk az ő bivakházukban valahogy majdcsak elférünk. A csapatuk hajnali háromkor indul ratrakkal 5000 méterig, onnan másznak tovább a csúcsra. A ratrakos megoldáshoz nem nagy kedvünk van ezért útközben megkérdezünk egy, a hordókkal szembeni konténerek mellett ücsörgő öreget van-e szabad hely. Szerencsénkre van, sőt egy teljes konténer üres így megköszönjük a korábbi invitálást és tartjuk az akklimatizációs programot. 

Az öreg aki a kulcsot adta eltűnt, az este is leszáll lassan, még vacsorázunk egy jót és fotózzuk a kaukázus fölötti naplemente szebbnél szebb fényeit. Lefekvés előtt felfedezőútra indulok a mellékhelyiséget keresve. Egy sziklapárkány peremén találom meg bent jégcsapok és tíz centiméter hó, a deszkák közt úgy süvít át a metsző szél mintha ott sem volnának. Ilyen gyorsan sosem végeztem még.

elbrusz, kabardino-balkaria

Terskol - Azau - Krugozor

 
   Nem sietünk a felkeléssel, a hegyen a lassú haladás technikáját akarjuk alkalmazni ami nem több mint napi ötszáz méternyi emelkedést jelent az alvási szintek között. Az út nehézsége 2B az Orosz skálán így - legalábbis a csúcstámadás napját kivéve - bőven lesz időnk és kényelmesen haladhatunk felfelé. A Terskol-Azau távot gyalog tesszük meg az enyhén emelkedő országúton, nem egész egy óra múlva a régi felvonóház-monstrum árnyékában teázunk. Azau nagyjából két tucat házból meg néhány bazárból álló kis település, helyiektől meg itteni mászóktól hangos leginkább valami vásári forgatagra emlékeztet. Lábakon álló heggesztett vas tűzhelyeken valami helyi specialitást készítenek, ami biztosan finom de leginkább bosszantó, hogy  a füsttől nem látsz semmit meg levegőt sem kapsz.

Nem is kóstoljuk meg, inkább fogjuk a zsákjainkat és elindulunk a kötélpálya alatt kanyargó sziklatörmelékes úton. A talaj vulkanikus eredetű, a környező falakon fekete, vörösesbarna kőzettel elég zord látványt nyújt. Tulajdonképpen önmagában nagyon szép volna de minden tele vashulladékkal, ipari szeméttel meg drótkötéldarabokkal amitől az egész úgy néz ki mint ahogy a 'zóna' festhet a Stalker-ben. Az idő kezd javulni, a napsütésben kényelmesen 2,5 óra alatt teljesítjük a távot ma éjszakai szállásunkig a Krugozor állomásig (2970m). Ez tulajdonképpen a régi felvonóépület, hasonló vasbeton monstrum mint a lenti. Minden kialt, csak a gépkezelő személyzet és néhány helyi tourist van fent akik a kabinnal érkeztek. Körös körül sziklatörmelék, táborhelynek nem épp ideális azon gondolkozunk, hogy valahol az épületben húzzuk meg magunkat éjszakára de az egész barátságtalan szürke hideg és huzatos, ezért inkább körbejárjuk a környéket hátha találunk egy jobb helyet. 

Végül úgy döntünk, mégis kint töltjük az éjszakát, adódik is egy hely a felvonóház teraszának vasbeton lemeze alatt így egyúttal védve leszünk az esőtől ami megint elkezdett cseperegni. Praktikusan nem akarjuk eláztatni a sátrunkat főként a plusz súly miatt amit cipelése jelentene. Így is küzdünk minden dekagrammal, feljebb pedig az egyre ritkuló levegő miatt még rosszabb lesz. Ennek szellemében sátorállítás után korai vacsora, hogy tartalékainkat fogyasszuk főzünk egy jó levest utána pedig finom helyi meg otthoni sajtot eszünk. 

Kora este alszunk, vagy legalábbis megpróbálunk mást úgysem tehetünk mert szakad az eső. Következő úticélunk a Mir állomás, ami a ház melletti sziklák mögött magasodik.

terskol, kabardino-balkaria

   A vonat egész éjjel zötykölődött mintha ki akarna siklani így aztán nem igazán tudtam aludni, amihez még a 3:48-as hajnali érkezés is jócskán hozzájárult. Mondjuk arra elég kevés az esély, hogy az igazak álmát aludva tovább menjen az ember mint ameddig a jegye szól, a kocsikísérőkkel való eddigi tapasztalataink alapján azt hiszem inkább le lennénk  hajítva a vonatról a cuccainkal együtt Mineralnie Vodyban, ha nem kelnénk fel. Mivel ezt egyáltalán nem szeretnénk, meg a két napja tartó vonatozást is kezdjük már nagyon unni, fél három előtt a folyosón ücsörögve várjuk, hogy begördüljünk végre az állomásra.

Megállás után majdnem utolsóként szállunk le, a peron csupa víz az esőtől ami azt jelenti az időjárás nem a legkedvezőbb számunkra. Álmosan haladunk az állomásépület felé, egy farmerkabátos, bajuszos, zömök figurát keresve az emberekkel teli pályaudvaron. Ő Mihail, az itteni kontaktunk aki elvileg továbbvisz minket a Baksan völgyben lévő kis faluba, Terskolba. A fuvart még otthonról egyeztettük vele és reméljük, hogy itt is lesz mert ha nem akkor a többszáz kilométeres további utat tehetjük meg helyi busszal. Ez önmagában nem volna gond de nagyon körülményes és többszöri átszállással legalább egy teljes napunk rámenne. Néhány perc múlva megszólít valaki akire illik az otthon kapott személyleírás, neki könnyebb volt ránktalálni csak ketten szálltunk le hátizsákkal és túrafelszereléssel. Az állomás mögötti utcában parkol, bedobáljuk a zsákjainkat és már robogunk is az úton reggeli ködös, szitáló esőben. Hajnal lévén alig van forgalom szinte egymagunk haladunk, a kétsávos út mentén álló rendőrjárőrök és a sűrűn felállított katonai őrposztok mellett. A Kabard-Balkár határt jelző oroszlános kapuig összesen öt ellenőrzőponton haladunk át, szerencsére nem firtatják ki ül az autóban Mihail pedig úgy tűnik mindig talál valami elfogadható magyarázatot arra, hogy mit keres errefelé ilyen kora reggel. Az ablakon át a környéket figyelve kicsit furcsa érzésem van, nem is annyira a dolgok régiek, inkább mások mint európa nyugatra eső felében. Mindenhol a gyerekkoromból megszokott Orosz járgányok, de most épp egy Ikarus busz halad ekőttünk szédületes 70 km/h sebességgel és egy komplett mintás szőnyeggel a hátsó ablakában amit valami függönypótlónak akasztottak oda. 

A nap lassan felkel, de az eső nem hagy alább sőt egyre barátságtalanabb az idő már rendesen esik mire valamikor nyolc óra után Terskolba érünk. Terskol Azauval szomszédos kis település, nem messze az Elbrusz déli, normál mászóútjának kiindulópontjától. Terveink szerint megszállunk itt egy éjszakára és megpróbáljuk minél hamarabb elintézni a kötelező papírmunkát azaz a vízumaink regisztrációját. Mihail megáll egy kis háznál, ahol adnak ki szobákat és sgítőkész módon felveri a tulajt reggeli álmából aminek eredményeképpen fél órán belül van hol aludnunk. Az ár 600 rubel, de mivel a kommunikáció nagyjából az activity szintjén folyik, nem tudjuk fejenként ennyi vagy maga a szoba egy éjszakára. Úgy döntünk nem firtatjuk, jó lesz ez amúgy sincs kedvünk visszamenni az esőbe és tovább keresgélni, sokkal olcsóbb szállást valószínűleg úgysem találnánk. A másik ok, hogy álmosak vagyunk az előző éjszakai nem alvásnak köszönhetően, úgyhogy miután leraktuk a cuccainkat le is fekszünk pár órára aludni ami rettentően jól esik. 

Pár perccel dél előtt dörömböl valaki az ajtónkon kiderül a tulaj az és azért jött mert a postára kell mennünk lepecsételtetni az okmányainkat. Ezt mindenképp el kell intéznünk még a mai nap de ő szívesen segít úgyis arra megy. Persze örömmel fogadjuk a felkínált segítséget, néhány perc múlva már a postahivatalban vagyunk ami a szállásunktól jó ha ötven méternyire van. Eddig is tudtam, hogy ez az ország a hivatalnokok paradicsoma de miután elkezdjük intézni a papírjainkat öt perc sem kell, hogy értetlenül álljak a minden logikát nélkülöző ügyintézést nézve. Miután minden papírunkat lemásolták, kapunk egy fecnit amivel el kell mennünk valami megjegyezhetetlen nevű helyi pénzintézet itteni fiókjába, ami a két km-re lévő Cheget Hotelben van és be kell fizetnünk fejenként 30 rubelt. Ha ez megvan akkor a bizonylatot vissza kell hoznunk ide és folytatódik az ügyintézés persze új sorbanállás meg minden ami kell. Elsétálunk a szemerkélő esőben, befizetjük a pénzt, kapunk egy halom cetlit amivel visszasétálunk. Megint sor, újabb papír kitölt, de most még a vonatjegyünkre is szükség van amit persze a kalauz nem adott vissza. Szerencsére előrelátóak vagyunk és van egy másolatunk plusz egy szkennelt változat a postafiókunkban mindenből, fő a biztonság. Ez most pont jól jön, kész is lennénk de még fizessünk be itt 420 rubelt - most persze itt is lehet ki érti ezt. Miután megvan a vízumregisztáció ami nélkül itt nem élet az élet, még elsétálunk a hegyimentők itteni irodájába ahol nyilvántartásba vesznek minket. Ez ugyan nem kötelező de ajánlott mert ha a megadott időpontra nem jönnénk le a hegyről akkor elkezdenek keresni és ha baj van akkor lehet, hogy megússzuk. Mivel a legjobban angolul beszélő is fényévekre van a basic szinttől mire megtalálnak valószínűleg úgyis megfagyunk de legalább van egy telefonszámunk amit addig is hívogathatunk. 

Ránkesteledik mire visszaérünk a szállásunkra, de mindent elintéztünk amit mára terveztünk. Ma még egy utolsó jó zuhany aztán alvás, holnap kezdődik a túra igazi része.

úton

   Mit is írjak erről a napról, tulajdonképpen az egészet egy vonaton töltjük ami rettenetesen unalmas tud lenni. A járat menetrend szerint Kiev és Kislovodsk közt közlekedik, minket majdnem a végállomásig visz valamivel előbb, Mineralnie Vody-ban tesz majd ki valamikor holnap hajnalban vagy inkább korareggel. A huszonhét órányi vonatút alatt szinte semmi sem történik ami említésre méltó, igyekszünk elütni az időt amennyire csak tudjuk.

Egyetlen esemény az Orosz határ átlépése. A délutáni órákban megállunk egy kietlen állomáson, először egy terepruhás katona jön fel kutyával, ami mindent végigszaglász, ő pedig közben a szokásos drog és fegyver készleteink felől érdeklődik. Nehéz csomagjainkat látva inkább legyint és továbbáll, úgy tűnik nincs sok kedve dolgozni amit nem nagyon bánunk. Jöhet a következő kör, az útlevél vizsgálat. Ehhez összegyűjtik az összes kocsiban lévő utas dokumentumait majd kezdődhet a feldolgozás, ami a kocsikísérő fülkéjében történik. Egyszercsak megjelenik a kalauz, mutogatva próbálja megtudni beszélünk-e oroszul vagy ukránul. Bepróbálkozom az angollal de csak csóválja a fejét, közben int, hogy kövessük mert a vámtisztek beszélni akarnak velünk. Nem vagyok bizakodó látva a nagy darab hivatalnokot aki épp az útlevelmet lapozgtja. 

- Vengrija? - hangzik a kérdés. 

- Da... - válaszolok azon gondolkodva mi a fenét is akarhat. 

Persze tudom, hogy pénzt de előtte mindig megvan a színjáték és előre sosem tudni lesz-e valami más is ezen kívül. Kis szünet után aztán megkérdezi van-e nálunk forint és ha igen, láthatná-e. Az utolsó kétezresemet húzom elő, amit a hazaúti jegyre tartogattam, átnyújtom neki mire hosszas vizsgálódásba kezd. Forgatja, nézegeti majd mutogat maga felé jelezve a kérdést neki adom-e. Nem mondom, hogy nem számítottam valami ilyesmire de mégis abszurd egy kicsit, hogy magyar pénzzel nyúl le. Mondjuk az is, hogy pénzt szed azért, hogy a teljesen rendben lévő útlevelünkbe pecsételjen meg elfogadja a nyolcvanhatféle egyéb dokumentumot amit be kellett szereznünk ehhez a látogatáshoz. Természetesen hevsen bólogatok, érzékeltetve hogy ezt kifejezetten neki szántam és tartsa meg nyugodtan. Rendkívül boldognak tűnik és oroszul valami olyasmit mondhat, hogy menjünk csak vissza a fülkénkbe, ő mindjárt lepecsételi a vízumainkat és ezzel minden rendben is van. Valóban, negyed óra múlva kezünkben vannak az okmányaink, beléptünk Oroszországba. A fejenként ezer forintos kenőpénz igazán baráti. 

A vonat néhány perc múlva zakatol, már Orosz tájak az ablakokban, erdők, hatalmas folyók, gyárak, városok, estig nézem az elhaladó képeket. Még egy éjszaka zötykölődés és elérjük a végállomást.

kiev, ukrajna

   Reggel arra ébredünk, hogy mocsok hideg van. Talán a visszafogottan kedves kocsikísérő lány hagyta bekapcsolt állásban a szellőzőrendszert vagy kint ilyen az idő nem tudni, habár álmos szemmel kinézve elsőre nem látszik borúsnak az ég. A vonat komótosan halad, szinte percre pontosan a menetidő szerinti időpontban, valamikor dél körül érkezünk a kievi pályaudvarra. Monumentális állomásépület, a maga nemében szép is de nekem kicsit sok ez az oroszos giccs. Jó tizenkét óránk van itt a csatlakozásunk valamivel éjfél előtt indul, az a tervünk addig megnézzük a várost vagy legalábbis egy részét.

Első utunk a csomagmegőrzőhöz vezet ami az állomásépület alagsorában van, itt 14 helyi pénzért lerakhatjuk 20kg körüli zsákjainkat egy számzáras kazettába. Használata egyszerű, belülről beállítod a kódot, rácsapod az ajtót aztán irány a város. Az állomás előtt óriási a forgatag, csak nagynehezen találjuk meg a metrólejárót. Itt még az érmés beléptetőrendszer működik mint régen nálunk csak először egy műanyag zsetont kell váltanod így aztán baromi hatékony a rendszer semmi sorbanállás meg ilyesmi flottul megy az egész, nincs tömeg, de most csak viccelek. Végre átjutunk a peron óriás mélységben, ehhez képst a moszkva téri állomás kéregvasút. Lent stílusosan egy Lenin dombormű fogad, nem tudom ezt csak itt felejtették vagy még mindig úgy gondolják itt a helye. Három megállót megyünk a városközpontig innen gyalog, céltalanul bámészkodunk meg megnézünk minden útbaeső és előre kinézett nevezetességet. 

Igazi vénasszonyok nyara, sárgásbarna hulló falevelek a járdán, tiszta kék ég ennél jobb városnéző idő nem is kell. Kiev számomra igazi meglepetés, a széles belvárosi sugárutak mellett sétányok, a platánfák alatt padokon ülő kávézó, cigarettázó beszélgető emberek. Mi is veszünk egy feketét, leülünk egy padra nézelődve, időnk rengeteg van és ez esik legjobban a koradélutáni napfényben. A kávé után továbbindulunk a főtér felé ami nem túl megnyerő úgyhogy hagyjuk is, inkább a háttérben látszó hagymakupolás épületek felé vesszük az irányt. Templomok errefelé csak trabantkék és kórházzöld színben léteznek, mintha ez valami hagyomány lenne. Ez a mostani a kék színűek közül való, vakítóan csillogó arany tetővel a tetején. Körbejárjuk az egész kolostorkertet, majd a másik oldalon egy sétányon leereszkedünk a folyópartra egy hasonlóan kellemes városrészbe. Jócskán elmúlt dél és a séta is meghozta az étvágyunkat úgy döntünk eszünk valamit, az utca amin haladunk tele hívogató vendéglőkkel, teraszos kiülőkkel. Egy jó kajálás után visszaindulunk az állomás felé, metró helyett inkább gyalog tesszük meg az út nagy részét. Festőkkel, antikárusokkal teli utcákon haladunk, elsétálunk Mihail Bulgakov szülőháza mellett, de sajnos a tömeg miatt bejutni lehetetlen. Hosszas séta meg egy megállónyi metrózás után újra az állomáson vagyunk ahol még vásárolunk némi kaját és vizet az újabb egy napos vonatútra. 

Az idő lassan de végül eltelik, jó fáradtan baktatunk a peronon a vonatunk mellett ami megszólalásig ugyanolyan mint amivel jöttünk, még az utaskísérő lány is hasonlít legalábbis abban, hogy ő sem mosolyog sokat.

úton

   A sok tervezgetés után végül vonattal vágunk neki. Nem azért, mintha ez lenne a legjobb megoldás, kényelem szempontjából legalábbis biztosan nem. A teljes menetidő 55 óra, ami odafelé még jópofának tűnik de ugyanezt az utat visszafelé is megtenni nem biztos, hogy jól fog esni. Viszont vonattal az út ára alig valamivel több mint ötvenezer forint, ha repülnénk akkor majdnem ennek háromszorosába kerülne a jegy és a pénz fontos tényező. Főleg fontos akkor ha olyan országba mész ahol a hírek szerint a hivatalos szervek ahol csak lehet lehúznak, jogos vagy mondvacsinált indokkal de inkább az utóbbival.

Hogy a hasznos információkat se hanyagoljam el, mindjárt az elején azzal kezdem, jegyet venni nem egyszerű dolog. A MÁV széttárja a kezét, hogy ő bizony csak Kievig tud adni, tovább nem, ráadásul azt is drágán csak az Ukrán fővárosig több mint a fele a későbbi teljes útiköltségünknek. Marad tehát a csapi vagy az ungvári vasútállomás ahol meg lehet venni a jegyet Kievig majdnem tized áron, Mineralnie Vody-ig pedig a fent említett összegért. Persze azt a tortúrát amit a határon való átlépés jelent szívesen kihagytam volna de más lehetőség híján muszáj volt elvesztegetni fél napot citromba harapott ábrázatú Ukrán határőrök és határőrnők remek társaságában.

Viszont végre van jegyünk, már csak a következő két napot kell kibírni amit vonaton töltünk. Így persze a lehető legtöbb átszállást vagyunk kénytelenek megtenni, de valamit valamiért. A Záhonyig tartó szakaszt sima belföldi IC járattal tesszük meg amin kiderül, hogy a korábban megvett helyjegyünk rossz napra szól. Szerencse, hogy tudunk venni egy másikat de kidobott kétezer forintot jelent mindjárt az elején. Még jó, hogy a Nyugati Pályaudvar pénztárában kinyomtatott menetrend alapján vettük a jegyeket, no comment. Egy kávé után felszállunk a Záhony és Csap közt közlekedő összesen egy kocsiból álló már jócskán teli vonatra. Miután a kalauz elmengy, két hetven év körüli néni a szomszéd ülésről egyből azt kérdezi eladnánk-e nekik a jegyeinket mert az négy napig érvényes és ők gyakran járnak a két város közt. Egyébként egy testvérpár egyikük Csapon, másikuk Záhonyban él. A jegyeket odaadjuk ingyen, mi úgyis csak másfél hét után jövünk vissza. Annyira megörülnek az ajándéknak, hogy leszállás után elkísérnek a váróig minden jótanács, jókívánság és sok köszönöm társaságában. Itt újabb négy óra dekkolás, kihalt az egész állomás sehol nincsenek emberek. Nem csodálom látva a rengeteg katonát és vámost akiknél mintha alkalmassági feltétel volna, hogy ne tudjanak mosolyogni vagy legalábbis ne akarjanak.

A vámon egyenes kérdések záporoznak felénk mint pldául van-e nálunk fegyver, viszünk-e drogot meg ilyen hülyeségek. Nilván nem, úgyhogy ezen túl is lépünk. Ezután kezdik, hogy hogyan kaptunk orosz vízumot, meg hogy miért van Ukrán belépési megtagadás az útlevelünkben. Elmesélem az egész történetet arról, amikor céges kocsival de közjegyző által hitelesített meghatalmazás nélkül akartunk átmenni a határon pár napja, hogy végre valahára megvegyük a vonatjegyünket Ungváron. Megint ejnye-bejnye de végül nagy nehezen túlteszik magukat a dolgon és probléma nélkül átengednek, belépünk Ukrajnába.

A csapi főtér telis-tele kis beülős helyekkel, részegekkel, bámészkodó emberekkel, mi is beülünk egy kávéra így talán gyorsabban megy az idő. Persze megint nem ússzuk meg a társaságot, egy volt helyi vámtiszt ül az asztalunkhoz, alig áll a lábán és egyfolytában arról szövegel, hogy a Szovjet érában ő mekkora hatalmas ember volt meg mennyire félt tőle mindenki. Azt, hogy erre miért büszke nem igazán értem, de indezt másfél órán keresztül tolja mackóalsó-zakó-baseball sapka kombinációba öltözve. Végül eltelik az idő neki is mennie kell és a mi vonatunk is indul lassan. 

Kievi éjszakai vonatunk már nyolc előtt az állomáson áll, egy mosoly nélküli szőke ukrán lány a kocsikísérő. Megpróbálunk kommunikálni de reménytelen, kezdem úgy érezni csak illúzió, hogy az angollal itt bármire is megyek. Minél beljebb haladunk a volt Szovjetúnió belsejébe, annál kisebb az esély arra, hogy az oroszon és az épp aktuális helyi nyelven kívül az emberek bármi mást beszéljenek. A vonat viszont legalább pontosan indul, rövid teázás után - amihez a forróvizet a vagonba épített szamovár-szerű bojlerből nyerjük - megágyazunk és el is tesszük magunkat holnapra. Ezen a járaton alig van utas, nincs zsivaj és mászkálás így reméljük holnap kipihenten érkezünk meg Kievbe.

úticél: kaukázus, orosz föderáció

   Régi tervem az Elbrusz, Európa legmagasabb pontjának megmászása. A "Seven Summits"-ként emlegetett óriások egyikéről van szó de számomra nem is annyira ez volt a lényeges, hanem viszonylagos elszigeteltsége miatti vadregényes és érintetlen volta vonzott leginkább.

Most így utólag szerkesztve a hegyen egy kockás, kievi pályaudvaron vásárolt iskolafüzetbe megírt naplót, a való élet kicsit másként fest mint a korábbi elképzeléseim. Érintetlenségről - legalábbis az Elbruszt tekintve - szó sincs, mégis a Kaukázus és a Baksan völgy mindezek ellenére lenyűgöző. Elszigeteltségről - legalábbis elméleti értelemben - szintén nincs szó, gyakorlatilag azonban a korrupció és az utazáshoz szükséges dokumentumok beszerzése, a nyelvi nehézségek annyira megnehezítik az odajutást, hogy a nyugati világ számára még mindig nem rutin úti cél. Ottlétünk alatt mindössze két nyugat-európaival találkoztunk, a maradék néhány mászó mind helyi vagy valamelyik Orosz Föderáció-beli tagországból érkezett, leszámítva még egy jó arcokból álló Lengyel társaságot. Ez persze abból is adódik, hogy szeptember már nem mászó szezon, habár a hegyet a szélsőséges téli napok kivételével egész évben másszák.

A terület viszonylagos "ürességét" mi persze egy percig sem bántuk, a magunk lassú és nyugodt tempójában haladtunk felfelé, élveztük a kilátást, fotózgattunk én pedig lejegyeztem az aznapi említésre méltó dolgokat. Ezek következnek most.

vége

   Kicsit megkésve, de végül sikerült feltölteni a hiányzó fotókat a blogba - köszönet érte Zsuzsának és Jetinek - illetve amit a sajátjaim közül sikerült megmenteni azokat a szokásos helyre. Ezzel az idei utazás véget ért, mostantól igyekszem visszarázódni a munkába meg a valóságaba amennyire csak lehet.

Ezúton is köszönöm a figyelmet, ha megint elindulok valahová mindenkit értesítek.

úton

   Reggel fél hét az el nidoi buszállomás felé baktatok, lassan megkezdem a vándorlást hazafelé. Kicsit körülményes utazás elé nézek, mert visszafelé korlátos az időm ami két napot jelent a kairói gépem indulásáig és ha bármit lekések akkor ugrott az egész. Mivel ezt egyáltalán nem szeretém, igyekeztem a csatlakozásokat a lehető legjobban kiszámítani de mint tudjuk az ördög nem alszik.

 Ezúttal a minibuszt választom, ha minden igaz ezzel csak hat óra az út Puerto Princesaig, de mindjárt az elején késünk, két kínai lány fél órával az indulás után kegyeskedik kiérni a buszhoz amitől nem vagyok túl vidám. Pont mellettem kapnak helyet a hátsó ülésen ülünk hárman, ők a lonely planetet olvasgatják, nem baj ezek után úgy sincs nagy kedvem társalogni velük. Később aztán beszélgetünk, hat óra hosszú idő meg amúgy sem vagyok haragtartó típus. Shanghai mellől érkeztek, szerintük egy kisebb városból talán tízmillió körül laknak ott, biztos nem többen. Mondtam, hogy mi az egész országban nem vagyunk összesen ennyien amire jót nevettek de szerintem azt hitték csak viccelek. A minibusz közben szinte száguld az úton, kövek pattognak mindenfelé lakott területen a sofőr végig nyomja a dudát de nem lassít. Ennek most örülök mert ez a szakasz az utazás legveszélyesebb része, a gépem délután ötkor indul Manilába, nincs túl sok időm és még át kell másznom a városon is mert a reptér a másik oldalán van. 

Ezúttal szerencsém van, délután egyre tényleg odaérünk az ígértek szerint. A reptér még zárva, az első gép csak délután négykor indul addig beülök meginni valamit. A mellettem lévő asztalnál egy hatvan év körüli fazon a telefonján lévő csörgéseket hallgatja végig teljes hangerővel átfut az agyamon, hogy megkérdezem mi a fenéért is jó ez neki de végül inkább tovább állok. A check in pultnál szokásos tülekedés, a gép pontosan indul hét óra után szállunk le a manilai reptéren. A kuala lumpuri gépem csak másnap délelőtt indul de sajnos nem innen, hanem a korábbi amerikai támaszpontról, Clarkból. Végül az Air Asiaval repülök mert csatlakozás szempontjából ez volt jobb. A clarki reptér jó két óra busszal, úgy döntök még ma éjszaka kimegyek aztán ott alszom valahol Angeles környékén, nem akarom reggelre hagyni a kiutazást mert eddig szinte csak óriás dugókat láttam a kivezető utakon. A Victory Liner Pasay City-beli termináljához kell eljutnom, innen indulnak buszok Észak Luzonba, ha minden igaz valamelyikkel el tudok jutni Dau-ig ahonnan már csak egy rövid tricikli út a reptér. A város épp a késő esti nyüzsgés tetőfokán és Manila ilyenkor nem épp a legbiztonságosabb ezért igyekszem minél gyorsabban buszra találni. Két hátizsákkal fél óra alatt átvergődöm a buszterminálba, elindulok az első adandó járattal szerencsém van nem kell sokat várni, óránként indulnak. Jó egy órát araszolunk a dugóban szinte lépésben haladunk, aztán kiérünk a városból és onnan már rendben. 

Este tíz körül a daui terminálban vagyok ahol a szokásos káosz fogad, árusok, felhajtók, taxisok mindenütt. A város kicsit Baguiora emlékeztet nem sok hangulatom van szállás után mászkálni inkább úgy döntök, kimegyek a reptérre és ott töltöm az éjszakát meg a reggel maradék részét a gép indulásáig. A reptérre egy tricikli taxi kombinációval jutok alkudozás után is jóval drágábban mint az ideszóló buszjegyem volt. A reptér megint a kisebb fajtából való, ráadásul mint kiderül éjszakára bezárják, az első gép majd csak nyolc előtt indul, addig hazamegy mindenki. A bejárat előtt rendezett füves terület meg pár pad fogad lecuccolok itt, nem a legjobb de megfelel reggelig. Nem vagyok egyedül néhányan várnak a gépükre ki alvással próbálkozik, ki beszélget én az olvasást választom, pont jól jön a könyv amit a többiek hazaküldtek velem. Gyorsan itt a reggel közben alszom is egy két órát. 

A reggeli gép teltházzal megy és hogy ne érezzem túl jól magam sikerül egy kisebb kupac indiai közé helyet kapnom. Hárman előttem, hárman mögöttem egy pedig mellettem ami nem volna gond de folyamatosan üvöltöznek meg krákognak egyik sem hiányzik egy átalvatlan éjszaka után. A három órás út viszonylag gyorsan eltelik, pontosan érkezünk a kuala lumpuri LCC terminálra ahonnan a nemzetközi reptér csak egy rövid húsz perces buszút. Van még jópár órám éjfélig, amíg a gépem indul így eszem valamit meg beülök egy kávéra, hogy menjen az idő, aztán hét körül felszállok a buszra és irány a másik terminál. A kairói járat kis késéssel indul de ez belefér egy tíz órás útba amit nagyrészt alvással töltök, egész kipihenten szállok le reggel. Mivel megint van egy csomó időm úgydöntök kibuszozom a piramisokhoz, jobb mint bent ülni és várni. Így utólag kicsit az az érzésem nem biztos, hogy jó döntés volt mert alig sikerült látnom valamit azt is csak kívülről de azért nem bántam meg. Szinte pontosan a check in kezdetére érek vissza, rövid idő mulva már a Budapestre induló Embraer 170-es fedélzetén vagyok, még három óra és az utazás véget ér. 

el nido, fülöp szigetek

   Két napja tengődünk ebben az észak palawani kis faluban, az egész egy csendes öböl fehér homokos tengerparttal meg nagyjából három hosszabb párhuzamos utcával. Egy kis lassulás a sok rohanás után. A beszámolók szerint a El Nido gazdag tengeralatti élővilága miatt kedvelt, de szerencsére a turisták tömegei még nem lepték el. Néhány ember érkezik csak a délutáni busszal, nyakig poros mind, a hosszú és fárasztó út megszűri az utazókat.

A tervünk a szokásos dolgokon kívül a közeli szigetek és korallzátonyok felfedezése, így betérünk az egyik volt helyi halászhoz akinek vannak csónakjai meg egy másfélszer másfél méteres irodája ahol megkopott de használható búvármaszkokat lehet kölcsönözni. Manapság már inkább csak embereket fuvarozgat halászat helyett, kényelmesebb meg talán jobban is fizet. A menetrend elég egyszerű, mutat egy térképet "A" és "F" között jelölt útvonalakkal, az ember meg választ belőle vagy ha sok ideje van akkor sorban végigjárja őket, minden napra jut egy. Elsőre az A jelűre nevezünk be, tulajdonképpen mindegy melyik mindnek jó híre van. 

Reggel felkelés után kávé a teraszon aztán tíz méter gyaloglás a csónakig és kilenckor már robogunk a sokszáznyi trópusi kúpkarszt között, majd háromnegyed óra után érkezünk az első állomásra. A mélység néhol csak fél méteres a legtöbb helyen három vagy négy lehet, a víz alatt pedig egy egészen más világ fogad - sokezernyi korall, teknősök, halak, halrajok a paletta minden árnyalatában. Később egy sekély részen úszom a mélység talán egyméteres aztán hirtelen merőlegesen leszakad az egész több tíz méter, az alja a sötétségbe veszik. Követem a merőleges falat ami egészen a néhány száz méternyire lévő másik korallhomokos partig tart, az élővilág formái és színei kimeríthetetlenül változatosak. Nem csalódom később sem az útvonal jobbnál jobb helyeket rejt, jó két napig nem is csinálunk mást mint a nap nagy részében úszkálunk meg pihengetünk és próbáljuk befogadni a látottakat. 

A nagy semmittevés közben azért csináltunk jó sok képet is az egyik utitársam vízalatti kamerájával így a mai szövegelés helyett inkább azokat csatolom, azt hiszem sokkal jobban visszaadják a hely hangulatát.

sabang, fülöp szigetek

   Sabangi éjszakám végre nyugodt pihenéssel telt, a tenger zúgására jól el lehet aludni. Reggel nem is nagyon akarok felkelni, az ajtón lévő moszkitóhálón keresztül bámulom a tengert meg a bambuszpadló résein át a ház alatt lévő korallhomokot felváltva. De az elkerülhetetlent nem nagyon lehet halogatni lassan ki kell mászni az ágyból mert a mai napra megint egy csomó dolgot sikerült bepréselni néha úgy érzem, hogy ez már nem is nyaralás.

A mai délelőtt a Szent Pál földalatti folyóhoz megyünk ami Sabangtól nagyjából negyedórányi hajóútra van. Csatlakozik hozzánk Carmen a tegnap megismert spanyol lány, így négyen indulunk még nyolc előtt arra számítva, hogy sikerül elkerülni a tömeget. A barlang bejárata egy kis öbölben van ahová pár perces sétával jutunk el az ösvényt mindkét oldalon sűrű trópusi novényzet szegélyezi. Rövid regisztráció aztán csónakba és indulunk is a barlangba ami kicsit hosszabb mint 8 km. Megint sikerül szembesülni a zseniális filippino szervezéssel, mert kiderül, hogy csak alig 2 km-ig evezhetünk be, de ha fizetünk többet akkor persze beljebb is mehetnénk. Ezzel csak az a gond, hogy ehhez vissza kéne menni a másik partra. Megint levonom a következtetést, a helyiek gondolkodásmódját elég nehéz követni. Lassan haladunk befelé, a csónak orrában egy autó akkuval meghajtott lámpa jól bevilágítja a járatot. Nagyjából két metróalagútnyi a tér, mindenhol furcsa alakzatok a kőzetben kagykók a hasadékokban denevérek tanyáznak. Később egy nagy terembe érünk majd balra fordulunk szinte derékszögben egyre több denevér van, a mennyezetről víz csöpög (legalábbis remélem) tanácsos becsukott szájjal felfelé nézni. Közben kiérünk az alagútból egy még nagyobb terembe jó hatvan méter magas szebbnél szebb cseppkövekkel, majd újabb alagút szinte szabályos téglalap keresztmetszettel a vége a sötétbe veszik. Itt jön el a fordulópont ennél tovább nem mehetünk, irány vissza.

Kint már vagy száz ember tolong, mégis megérte felkelni többek közt azért mert nem kell nyomorogni hülyén pózolva fényképezkedő japánok közt, meg így talán elérjük a kevés menetrend szerinti jeepney egyikét. Úgy néz ki csak a déli járatot, de ez is megteszi egy darabig, más választásunk úgy sincs. Az a tervünk, hogy ezzel kimegyünk az útelágazásig ami jó két óra, onnan pedig reménykedünk a forgalomban és tovább északra ameddig mai nap lehet. A másik lehetőség az lenne, ha maradnánk Sabangban és a reggeli busszal továbbállnánk El Nido felé de ez egy újabb elvesztegetett nap lenne és abból így is elég sok van már. Az autó gyorsan megtelik helyiekkel, nekünk már csak a tetőn jut hely a csomagok mellett. Ezt az elején még nem bánom kicsit több napvédő krém meg sapka és minden rendben, de az itteni utazási szokások eléggé eltérnek az európaitól. Miután a tető első harmadába felkerül az összes hátizsák, csomag meg egyéb, még megállunk és felveszünk egy helyen hat darab 80 literes műanyag hordót, egy kartondobozt amiben tévé van és mindemellé egy pár embert, összesen tizennégyen utazunk fent. Lent nagyjából ugyanennyien ülnek középen pár csirkésdobozzal, meg egy kanna gázolajjal úgyhogy nem elégedetlenkedem. Amúgy is jó helyem van a tető jobb első részén ülök a pótkerék közepében lévő összehajtogatott ponyván, szinte keleti kényelem. Az autó vágtat a hegyi úton ami ezúttal burkolt csak kisebb szakaszokon meg hidak környezetében nem, ezúttal szerencsénk van a porral, szép a táj innen fentről. Néha megállunk gondterhelten nyitogatják a motorháztetőt de végül nagyobb késés nélkül elérjük a kereszteződést a Puerto Princesa - El Nido úton.

Pont van itt egy kisebb település néhány házzal, benzinkút kólás üvegekbe porciózott üzemanyaggal, vegyeskereskedés minden hasznos holmival, kis bolt ahol van hideg ital amíg várunk jól esik meginni valamit. Szerencsénk van negyed órán belül jön egy szakadt távolsági busz ami Taytay-ig megy. Ez útba esik így leintjük de ezen is csak a tetőre férünk fel bár most valamivel kényelmesebb csak hárman vagyunk meg a csomagok. A csomagtartó a tető hátsó részében van pont neki tudom dönteni a hátam olyan az egész mint amikor az ember egy nagy ágyon fekszik (nagy piros, mert piros a busz) ami hatvannal megy. Jobbra tengerpartok balra banán, pálma, mangófák rohannak el mellettünk, néha kis falvakon robogunk át teljesen olyan mint egy mozi kár, hogy nem hoztam iPodot.  Egy idő múlva szólnak, hogy burkolatlan út jön ami véget vet a napozásnak hacsak nem akarunk porfogót játszani. Leköltözünk, úgyis leszálltak páran van néhány hely de megint nem európai méretűek. Ez még nem lenne akkora gond de a buszsofőr úgy megy mintha Bamako lenne a végállomás, a hajam a rárakódott portól úgy néz ki mint egy ősz öregemberé. Beesteledik mire megérkezünk, a busz megáll egy körforgalomban a körpályán, komótosan lepakolnak egy tévét meg néhány zsák rizst aztán kicsit távolabb begördülünk a végállomásra. Az est fénypontjaként meg magamon kívül a ruháim felét és a nagyobb hátizsákomat is moshatom mert az egész flakon panthenol kinyomódott amíg a csomagok közt volt, most tiszta hab minden.

Az egész utazás hasonlóan folytatódik másnap csak ezúttal egy mázsa dinnye, több zsák rizs meg előre gyártott beton lefolyóelemek társaságában teszünk meg három órányi utat, de végre itt vagyunk El Nidoban. Az elmúlt két napban ha lehet még jobban úgy érzem, hogy a Fülöp Szigeteken bárhonnan bárhová nem repülővel eljutni igen nagy szívás.






thx to Jeti

puerto princesa, fülöp szigetek

 
   Mégsem olyan egyszerű az élet mint hittem, úgy néz ki a tegnapi motorozást nem ússzuk meg olyan könnyen. Bár tulajdonképpen semmi sem történt, a reggeli kávézás közben az a hír fogad, hogy fel vagyunk jelentve a rendőrségen és fizetnünk kell mert a csónakban is meg a motorban is kárt okoztunk.

Nem tudom valahogy nem csodálkozom látva a rosszarcú motorbicikli tulajdonost aki a járgánya mellett álldogál és teljesen úgy néz ki mint a régi francia rajzfilmekben a sunyi figura cigarettától reked hang, hálóstrikó, rövidnadrág, pókhas az elfogyasztott napi tizensok San Miguel sörtől - nem sok jóra számítok. A szálláson egy fiatal lány a bárból nagyon rendes, ő fordít végül abban egyezünk meg hogy a motorban esett károkért háromszáz, a hajóért pedig ötszáz pesot kapnak. A lány néha átvált helyi nyelvre elég indulatosan beszél a tulajdonossal, aki valószínűleg még többet akar ennél az ötszáznál is ami azért szemétség mert ez sem jogos dehát ők vannak többen sok értelme nem lenne erőlködni. Nincs kedvünk a gépfegyveres rendőrökhöz beköltözni meg lekésni az összes járatunkat Palawan felé. Fizetünk, elégedetten távoznak de még kérünk egy papírt az egészről biztos ami biztos. 

Pakolás után elindulunk a reptérre ezúttal szerencsénk van épp egy üres kisbuszt fogunk ki ami a reptérről hozott utasokat vele visszamehetünk ennél kényelmesebb megoldást nem is találhattunk volna. Megint a szokásos tempó úgy látszik errefelé mindenki imád gyorsan menni kanyargó hegyi utakon. Ezt mondjuk mi pont nem bánjuk, jobb a reptéren meginni egy kávét viszont a száguldozás egy helyi kutya földi pályafutásának végét jelenti, ma rossz napja volt. Miután keresztülvágtattunk rajta hetvennel, a sofőr arcára a teljes értetlenség ült ki ő nyomta a szokásos dudát de a lábát nem vette volna le a gázpedálról. Végül jó két órával a check in előtt érünk ki a reptérre az egész nem sokkal nagyobb egy otthoni vasútállomásnál de az ellenőrzés olyan mint a nemzetközi reptereken. Az első állomás Manila, nincs közvetlen járat Puerto Princesába. A manilai nemzetközi reptéren három óra dekkolás, felejthető kajálással majd megint gépre szállunk, ezúttal már Palawan felé. 

Este hat körül érünk oda a nap hátralévő részében szállást keresünk, elég is ennyi mára. Puerto Princesa egész csendes hely legalábbis az eddigiekhez képest, egyáltalán nincs zsúfolt nagyvárosi hangulata mint az eddigi központi helyeknek. Mégsem maradunk tovább mint egy éjszaka, mert a sziget északi felében jóval több a látnivaló és nincs túl sok időnk. Ha összeszámolnám az órákat amennyit ebben az országban eddig utazással töltöttünk, szerintem több lenne mint a pihenés az biztos. Ráadásul holnap megint korán indul a buszunk Sabangba, az itteni látnivalókat így későbbre hagyom, bár nincs is túl sok belőlük. Úgy néz ki meg kell itt állnom hazafelé mert elég hosszú az út vissza El Nidoból, a reggeli első busszal sem érném el a járatomat és még nem is számoltam azzal, hogy az eddigi tapasztalatok alapján egy két óra késés szinte garantált. Lassan lemerül a gépem és itt Sabangban nincs rendes elektromos hálózat minden generátorról működik amit mindjárt lekapcsolnak. Marad a fejlámpa, kint ücsörgünk a bungalónk teraszán a tenger húsz méterre, egyenletesen hullámzik. Errefelé minimális a fényszennyezés elalvásig lehet a csillagokat bámulni, talán még nem is láttam ilyen sokat ennyire fekete égen.

donsol, fülöp szigetek

   Esős napra ébredtünk. Az ég csupa felhő, minden tiszta víz meg pára, úgy néz ki egész éjszaka esett. Ebből szerencsére semmit nem vettem észre hála az előző két napi nem alvásnak, viszont a mai cetcápa leshez nem éppen a legjobb a borus idő. Persze ha már itt vagyunk ez nem riaszt vissza, negyed hétkor már a hajóállomás felé gyaloglunk ami a parti bungalónktól alig öt perc séta. Elég nagy a kavalkád, cápaleshez legjobb a reggeli-koradélelőtti időszak így a legtöbben már készen állnak. Tömeg szerencsére nincs, az idejutás nehézsége elég jól megszűri az embereket talán tíz csónak fut ki mindegyikben legfeljebb hat ember, meg a személyzet ami egy kormányosból, két felderítőből és egy vezetőből áll.

Későn indulunk, mire sikerül hat embert összehozni elmegy az idő, ráadásul a vezetőnk sem akar megérkezni, de kis késéssel valamivel fél nyolc után már a vizen vagyunk. Egy osztrák pár és egy svájci lány egészíti ki a csapatot, mindannyian errefelé dolgoznak, az osztrákok kínában tanítanak angolt, a svájci szingapúrban dolgozik a hazai kormánynak, most pedig átugrottak ide egy kis pihenésre. Mindannyian búvárok is, a csapatból én vagyok a legrosszabb úszó - egyszer meg kéne már tanulni rendesen...- mégsem akarom kihagyni a ritka lehetőséget, ki tudja mikor adódik ilyen, talán soha többet. Az első ugrásra jó fél órát várunk amitől féltem bejött, kevés a fény nehéz észrevenni a célpontot. Az egész úgy néz ki, hogy a hajó tetején figyelő felderítő meglátja a halat illetve az árnyékát, jobb esetben a hátuszonyát ezután jelez a kormányosnak aki igyekszik jó pozícióba állítani a hajót lehetőleg úgy, hogy ugrás után szembe ússzon velünk a hal. A vezető megadja a jelet, mindenki elkezd az állat irányába úszni, fej a víz alatt, lélegzés pipával. Az első találkozás elég megdöbbentő még úgy is, hogy csak a hátát látom óriási méretek, nagyjából egy buszhoz lehetne hasonlítani. Errefelé 10-12 méteres a legnagyobb, mi egy nagyjából 8 méteres példánnyal találkozunk. Nyugodtan halad mint a hetes busz a reggeli forgalomban, mellette kalauzhalak, nem nagyon érdekli a pár bámészkodó aki egy darabig mellette úszik. Amikor megunja lejjebb merül, ide már nem tudjuk követni. Még kettőt látunk, ebben az időben elég reménytelenül körözünk a parttól száz méternyire, nehéz észrevenni őket. Többször elered az eső, az idő is eltelt lassan dél felé jár, visszaindulunk a partra mára ezt dobta a gép, de ennek is nagyon örül mindenki. A nap másik fele következetes semmittevéssel telik, jól főznek errefelé, jó kajákat, jó kávét, ki is próbálunk párat az étlapról. Közben megbeszéljük, ha holnap jó idő lesz megpróbáljuk mégegyszer úgyis van még másfél napunk itt. A holnapi délutánra meg kibéreltük az egyik helyi arc oldalkocsis motorját, azzal szeretnénk bejárni a közeli helyeket. Este beszélgetés a holland szomszédokkal aztán alvás, fárasztó dolog az úszkálás, a semmittevés meg főleg, mindenki egyből elalszik.

Reggel hétkor kelünk, az ég tisztakék, sehol egy felhő. Alig háromnegyed óra múlva már a tengeren vagyunk ezúttal ketten, rajtunk kívül még egy vietnami, egy spanyol, egy svéd és egy amerikai alkotja a hatfős csapatot. Szerencsésebb a kezdés tíz perc sem telik el és már a vízben vagyunk, a napsütésben sokkal jobbak a látási viszonyok. Kilencig ötször ugrunk, az egyik alkalommal percekig úszom egy közel nyolc méteres példány feje mellett, néha előtte ahogy sikerül. A szája majdnem két méter széles, félig nyitva épp planktonokat reggelizik közben meg nagyokat pislog az öklömnyi szemeivel, láthatóan nem zavartatja magát. Ritka szerencsénk volt ilyen nyugodt példányt látni karnyújtásnyira ráadásul ennyi ideig elég ritkaság, ígyhát örülünk is főként, hogy sikerült egy rövid vízalatti videót is felvenni. A svéd meg az amerikai velünk ebédel még jól elbeszélgetünk bár az amerikai elég agymosottnak tűnik, leszerelt katona megjárta vietnamot, irakot de most is arról beszél mennyire fontos a hadsereg és hogy az egész csak a békéért van.

Ha ma az "USA World Domination Tour" pólót vettem volna fel még jobbat vitatkozhatnánk a nézeteinkről, de így elköszönünk és elindulunk a bérelt járgánnyal, hogy megnézzük a környéket. Sajnos elég szar az egész, szitál a kormánya meg lefullad minden fékezéskor, de haladunk. Nem sokáig, mert az egyik éles kanyarban egy gyerek szalad át előttünk és majdnem az árokban kötünk ki, egy épp ott fekvő lepusztult csónaknak ütközünk szédületes sebességgel ami nagyjából 5 km/ó. Erre egyből odacsődül mindenki, hogy mi történt de látják, igazából semmi komoly megyünk is tovább illetve inkább haza mert ezzel a tragaccsal csak szenvedés az egész. Este elmegyünk inkább a folyóra szentjánosbogarakat nézni amik tömegesen repkednek a folyó menti mangrove fák körül. Holnap pedig tovább indulunk Palawanra, ezúttal végre éjszakai buszok helyett belföldi fapados járatokkal.

úton

   Rövid beszélgetést követően még lemostuk magunkról a port ennyi luxus jár, főként ha az ember tizenkét órás buszozásra készül. A busz este nyolckor indul, és valamikor hajnal öt körül ér Manilába. Szinte kivétel nélkül turisták vannak rajta, két amerikai lány épp most öltözik át, mások pakolják a hátizsákot, kaját vesznek vagy épp szedik elő a polárokat. Buszra egyébként hálózsákot felvinni sem hülyeség, szinte kivétel nélkül szétfagyasztják az embert főleg ha éjszakai járatról van szó. Mintha nem lenne fokozat állító a klímán csak on meg off pozíció, abból is gyárilag leheggesztve a bekapcsolt állás. Hiába, néha nehéz az itteniek gondolkodását megérteni.

Pontosan indulunk, de valami nincs rendben mert alig haladunk. Aludni próbálok, nem sok sikerrel a visszaúton gondolkodom, még mindig nincs repülőjegyem Palawanról Manilába. Egyszercsak megállunk valahol a semmi közepén, lerobbant a busz a hűtéssel van gond. Talán jön egy másik, addig várunk türelmesen mást úgysem tehetünk. A buszon utazó öt-hat Svéd már elég jó állapotban van a helyi vodkától meg az egész napi folyamatos sörözéstől. Fényterápián vannak itt - legalábbis mi így hívjuk mert az otthoni TB állja az útjuk felét - ki is használják rendesen már a batadi ösvényen összefutottunk ahol hasonlóan vidámak voltak. Előszedik a hátizsákból az iPod dokkolót máris van zene ráadásul egész jók, számomra ismeretlen svéd zenekarok, később Jefferson Airplane meg hasonlók, illik az út melletti céltalan ücsörgéshez, spontán beszélgetéshez. Két óra múlva megjön a másik busz, ezek szerint nem haladtunk túl sokat Banaue óta. Átcuccol mindenki aztán indulás megint, Maniláig további három óra késést szedünk össze ez pont elég ahhoz, hogy az utasok fele lekésse a csatlakozását vagy legalább rohannia kelljen hozzá. 

Mi buktuk a reggel hatkor induló vonatunkat úgyhogy vagy kivárjuk a holnapit, vagy buszra váltunk egyik rosszabb mint a másik, az út nagyjából tizenhat óra. Ebben az országban egyik helyről a másikra eljutni és mindezt időben, több energiát visz el mint bármi más. Rövid megbeszélés után úgy döntünk, hogy a gyorsabb éjszakai busszal megyünk amivel reggel hét körül érünk oda. Nem mondom, hogy örömmel tölt el egy újabb átbuszozott éjszaka gondolata. A fennmaradó időben viszont legalább elintézi mindenki az elmaradt dolgait itt a fővárosban, én például a repjegyemet, az offline írások feltöltését, e-mailek megválaszolását meg ilyenek. 

A busz pontosan indul, az esti manilai dugóban lépésben haladunk, jó egy óra míg kiérünk a városból pedig irányonként öt sávos az út. A sofőr egész éjszaka padlógázzal tolja, ami a legelső ülésből nézve néha kicsit aggasztó de legalább haladunk, szinte pontosan reggel napfelkelte után pár perccel érkezünk meg a Legaspi buszállomásra. Háttérben magasodik a Mount Mayon, a látvány kárpótol az átalvatlan éjszakáért. A hegy az egyik legveszélyesebb vulkán a világon 2462 m magas, 1900 óta körülbelül tizenötször tört ki. Mivel aktív, nem is lehet felmenni, ha az embernek szerencséje van a vezetője felviszi 1800 m magasságig de a mérgező gázok miatt ettől feljebb senkit nem engednek. Sajnálom mert a hegyek mindig vonzanak de ez van, helyette messziről nézem amíg az első járat befut Donsol felé. Kis alkudozás után bepréselődünk a helyiek mellé, mindenkinek jó, hogy megosztjuk a költségeket. Innen még egy óra buszozás, cserébe az elmúlt két éjszakai nem alvásért megszállunk egy kis bungalókból álló tengerparti szálláson. Miénk egy iker bungaló egyik fele, saját tengerpart, kókuszpálmák meg minden ami kell. Délelőtt még regisztrálunk a holnapi programra amiért tulajdonképpen leküzdöttük ide magunkat. Ha minden igaz sikerül majd látni néhányat a partok közelében élő nagyjából harminc példányos cetcápa populációból, amire ebben az időszakban elég jó esélyünk van. Hát majd meglátjuk, mit hoz a reggel.

batad, fülöp szigetek

   Tegnap este megszálltunk a Green View Inn-ben ami jól hangzó neve ellenére a város közepén épült szorosan beékelődve a folyóparti házkupacba. Érdekes épület, bemegy az ember az utcáról aztán lefelé kell haladnia mert az egész a hegyoldalba lett barkácsolva. Reggel kelés után gyorsan ki is jelentkeztünk a -1. emeleti szobánkból, hogy rövid kajálás után a néhány kilométerre lévő völgyben fekvő Bangaan és Batad felé induljunk. Az a terv, hogy az éjszakát a völgyben töltjük így a cuccaink nagy részét hátrahagyjuk itt, banauei szállásunkon. A holnapi éjszakai buszunk úgyis innen indul Manilába, addig ellesznek itt csak a legfontosabbakat cipeljük mivel komoly szintkülönbségeket kell majd gyalogosan leküzdeni. Először Bangaanban állunk meg ami a Batad melletti szomszédos völgyben fekvő kis falu. Elvileg ezt könnyebb megközelíteni de a táv nagyjából 10 km a jól megszokott hegyi utakon így azon gondolkodunk valami járgánnyal kellene lenyomni a táv oroszlánrészét. A falvakba úgysincs semmilyen közúti kapcsolat oda mindenképp gyalog megyünk. Menetrend szerinti busz az elágazásig természetesen nincs, a Jeepney ára elég lehúzó így végül egy oldalkocsis motorbiciklinél kötünk ki. A gazdája elvisz minket hatszáz pesoert, egyikünk mögé ül ketten az oldalkocsiba préselődünk. Az út állapota hasonlóan jó mint annak ami Kabayanba vitt, húsz perc száguldás után úgy érzem az összes vesekövem liszt finomságú porrá vált. Cserébe viszont van friss levegő meg lehet mozizni a tájat amikor kell, megállunk fotózni vagy csak szimplán bámészkodni. 

Háromnegyed óra elteltével elérjük a bangaani elágazást, innen indul az ösvény ami levezet a völgybe. A környéken lévő hegyi falvak ezeréves rizsteraszaikról híresek melyik melyik a falu méretéhez képest kisebb vagy nagyobb, a terepi adottságoknak megfelelően más és más. A bangaani egy kisebb, ezt ejtjük útba előzör. A keskeny völgy alján a falu körülötte a teraszok egészen a hegyek lábáig érnek, néhány még csak elárasztva, néhányban már zöld növények. Bejárjuk az egészet, a helyiek a hüvösben tunyulnak, az iskola gyerekzsivajtól hangos épp tnítási szünet van. A déli nap már keményen érezteti hatását úgyhogy jó félórás bámészkodás után elindulunk Batad felé. Ehhez vissza kell gyalogolni az elágazásig onnan meredek terepen jó fél óra a hágóig, ami tulajdonképpen a lenti völgy kapuja. Mire felérünk jól esik meginni egy kókuszdiót. Lefelé már csak könnyű háromnegyed órás gyaloglás és a faluban vagyunk azaz csak majdnem, mert a falu itt is a völgy alján terül el, teljesen úgy néz ki mint egy kis szinpad egy óriási amfiteátrumban. Teraszok százai veszik körül egészen a hegytetőig, mintha egy topográfiai térkép szintvonalait élőben látnám. Miután szerzünk szállást a hegyoldalban lévő Hillside Innben, a nap hátralévő részét céltalan bámészkodással meg helyi kávé iszogatásával töltjük. Közben vesszük észre, hogy a teraszok a szemben lévő hegyoldalon is folytatódnak, a holnapi túrán lesz mit megnézni. 

A reggeli fények ideálisak a fotózáshoz lövünk is párat aztán a hegytetőre indulunk a teraszok közt. A legtöbb úgy van megcsinálva, hogy a szélén lehet mászkálni de néha eléggé elkeskenyedik a fal teteje, egyensúlyozni kell ha nem akar az ember fejest ugrani az egy szinttel lejjebb lévő palánták közé. Bejárjuk az egészet keresztül kasul a völgy alján lévő vízeséstől a legfelső teraszig, nagy szívás de megéri. Koradélután jó sok fotóval meg élménnyel gazdagabban irány vissza Banaueba. Kivételesen mázlink van mert be tudunk társulni egy Jeepneybe ezzel megspórolunk egy rakás időt, szűk egy óra múlva a városban vagyunk, így az esti buszig még van időnk kimenni Hapao-ba ami egy távolabbi völgy. Megint oldalkocsis motor de ha lehet még szarabb úttal meg még nagyobb sebességgel robogunk. Ezúttal én ülök hátul, a por mellett igyekszem kikerülni bételt rágcsáló sofőrünk folyamatos köpködését is. A fejemet öt percenként beverem a tetővasba, nem európai emberre méretezték ezeket, ugyanúgy mint a buszokat sem errefelé. A ralli jó volt, a táj szép de kezdem úgy érezni, itt Észak Luzonban az infrastruktúra majdnem egyenlő a nullával legalábbis ami a közlekedési hálózatot illeti. Az ember egész napokat el tud tölteni rohadtul unalmas buszokon, ezért is választottuk a mai visszaútra az éjszakai járatot. 

Épp mikor portól vastagon befutunk a szállásunkhoz, találkozunk a franciákkal, nemrég érkeztek Sagadából. Örülök, hogy el tudunk köszönni jó volt velük mászkálni, lassan indulnak haza de levezetésképp még leugranak néhány napra a tengerhez. A mi terveink hasonlóak, Manila után Legaspi majd Donsol, utána pedig Palawan az útvonal. Az eddigi sok rohanás után egy kicsit lassabb tempóval.

sagada, fülöp szigetek

Sagada - Bontoc - Banaue

   Kevés dolgot utálok annyira mint hideg vízben zuhanyozni dehát ez van, ettől legalább felébredek. A reggeli hét órás kelés után nem egész fél órával a mellettünk lévő étterem teraszán iszogatom a kávémat. A legtöbb esetben errefelé erős túlzás az étterem megnevezés de ezt nyugodtan hívhatjuk annak, egész pofás hely óriási üvegablakokkal a szomszédos fenyőerdő felé. A kávé mellé egy Chopsey (friss zöldségek szójaszószban, rizstésztával vagy valami ilyesmi) is elfogy aztán haladunk is a megbeszélt helyre, ahol helyi vezetőnkkel találkozunk. Pár perces egyeztetés után már kifelé sétálunk a faluból, a hőség egyre nagyobb alig várjuk hogy a kellemes erdei szakaszhoz érjünk. Jobboldalt a völgyben rizsteraszok, a földeken dolgozó emberek, most van az ültetési időszak szorgosan rakják szét a palántákat. 

A falutól nem messze lévő barlangokhoz igyekszünk, ahová az itteni szokás szerint a falu halottait temetik. Szokás 1.) Egy nagy rönkfa belső részét kivájják ebbe kerül a holttest valami furcsán összehajtogatott pozícióban. Időnként valamilyen motívumot faragnak a koporsó fedelébe, legtöbbször gekkót. Amikor kész, az alany beköltözik a barlang szájában felhalmozott kupac tetejére, vagy valamelyik kiszögellésre, kisebb üregbe. Az évek során jó nagy halmot emeltek elég bizarr látvány. Szokás 2.) Sima temető mint nálunk, utunk során ezen is áthaladunk, kis fehér sírkövekkel, szép rendezett. Szokás 3.) A híres sagadai függő koporsók amikhez a szomszédos völgybe ereszkedünk le. A táj nagyon szép, sűrű növényzet közt haladunk, a szembenlévő merőleges sziklafalba vert konzolokon színes festett koporsók függenek, a legfelső úgy hat méter magasan. Kreatívak errefelé az emberek. 

Visszafelé bejárjuk a falut aztán felcuccolunk a délután egykor induló menetrend szerinti Jeepneyre (színes optikai tuningolt autók a baguioi fotókon). Ez az utolsó járat épphogy beférünk, két helyi arcnak már csak a tetőn jut hely, ők nem jönnek a végállomásig közben leszállnak valahol de addig legalább vigyáznak a zsákjainkra. A szokásos rázkódás és por után burkolt útra érünk, innen már csak jó húsz perc Bontoc. Gyilkos délutáni hőségben baktatunk a kiszemelt szállás felé. Az a tervünk, hogy holnap innen túrázunk tovább Banaue környékére, de ehhez egyeztetnünk kellene a tourist information itteni irodájával. Nagynehezen megtaláljuk, de zárva senki nem tudja mikor nyit vagy kinyit-e egyáltalán. Úgy döntünk menjünk inkább a fenébe, ez a város úgysem túl vonzó (nem mintha eddig sok az lett volna). Épp elérjük a háromórás Quezon Citybe tartó buszt amivel Banaue pont útbaesik, inkább ott alszunk aztán majd másnap innen indulunk a több mint kétezer éves batadi rizsteraszokhoz.

Valahol az út felénél megállunk, útmenti kajálda, egy sor bádogkunyhó. Épp mosz hozzák ki a frissen sűlt tavaszi tekercset, sűlt banánt rizstésztában, darabja komoly öt peso. Vannak durvább kaják is, az egyik helyi utas tizennyolc napos keltetett  tojást szürcsölget boldogan, néha kicsit megsózza aztán a benne lévő valamit egy húzásra kiissza. Azt hiszem továbbra is maradok a zöldségeknél. Folytatjuk a megszokott kanyargó utat lassan besötétedik de útközben látszik még néhány rizsterasz a völgyben. Végre megérkezünk, a buszról leszállva megint egy kaotikus bádogváros képe fogad. Nem is tudom mire számítottam... holnap Batad felé túrázunk csak természet, semmi tömeg. A rizsteraszos dolgok a következő bejegyzésben jönnek.

úton

   Megint egy szerencsétlen nap, az erdőtűz úgy tűnik végleg meghiúsítja kabayani terveinket. Reggeli a szomszédos vegyesboltban, a szembenlévő polcokon minden ami egy háztartásban kell alap élelmiszer, drót, lakat, szerszámok meg sok egyéb de az öreg gyorsan összedob egy rántottát. Utánna felejthető kávé, aztán mehetnénk is a megbeszéltek szerint de a helyi vezető késve érkezik és akkor sem jó hírekkel. Az erdőtűz épp a hegyi barlangok környékén tombol, ahová igyekszünk és senki nem akar felvinni minket. Az indok az, hogy sziklaomlástól tartanak és a füst is elég sűrűn gomolyog. Sokmindent nem tehetünk, az út gyalog több mint öt óra nehéz terepen és ha a sagadai buszunkat el akarjuk érni akkor az egész vállalkozás elég lehetetlen. A másik választás, hogy maradunk még egy napot és megpróbáljuk holnap de valószínű, hogy a helyzet ugyanez lesz. A helyiek szerint a barlangokban eltemetett halottak akarata ez de szerintünk valószínűbb, hogy egyszerűen csak nem kéne ész nélkül tüzeket gyújtani mindenfelé meg csikkeket eldobálni az erdőben.

A franciákkal együtt úgy döntünk megvárjuk a következő buszt Baguio felé, elmegyünk vele a főútig és ott átszállunk a Sagada felé tartó járatra. Másfél óra múlva megint a tegnapi úton zötykölődünk, csak most én ülök a völgyfelőli oldalon szó ami szó, idefelé valahogy biztonságosabbnak tűnt. Újabb rossz hír, az előttünk ülő iskolás lányok szerint mindenképp vissza kell mennünk Baguioig mert a térképen jelölt út nem létezik később kiderül, igazuk van. Fak. Senkinek sincs kedve mégegy éjszakát eltölteni abban a városban de nincs mit tenni. Visszaérve keresünk egy szállást és rövid beszélgetés után irány az ágy ma is hat órát buszoztunk, jár a pihenés. Ebben az országban kicsit körülményes a közlekedés amit ugyan tudtunk, de a saját bőrén ugye mindig jobban érzi az ember. Mindent leszámítva egyébként nagyon jó élmény volt csak kár az elvesztegetett napért.

Újabb reggel, sajnos túl korai az ébresztő, háromnegyed hatra a buszállomáson vagyunk. El akarjuk kapni az első járatot Sagada felé, indulás negyed hétkor, a menetidő megint jó öt óra. Az előző két nap alapján nem sok kényelemre számítunk, álmosan kávét szürcsölve hagyjuk el a várost ami most ébredezik. Kosz, szmog és lepattantság mindenhol, ha mondanom kéne olyan helyet a világon ahol sosem szeretnék élni ez biztosan az elsők közt lenne. Jó negyed óra múlva elhagyjuk a külvárost, rátérünk az észak felé kanyargó Halsema Highway-re ami a Cordillera hegységet szabdaló úthálózat fő ütőere. Ez azt jelenti, hogy nagyjából az egyetlen normálisan járható út észak felé. Kitartóan küszködünk a meredek emelkedőn, aztán nem sokkal később szinte vízszintesen haladunk, követjük a hegygerincet sokszor csak néhány méterrel lejjebb. Percek alatt szinte minden megváltozik, a káoszt felváltja a kellemes nyugalom és rendezettség. A friss reggeli napsütésben a koraőszi levegő illatát érzem, a tiszta időben minden irányban hegyek ameddig a szem ellát. Később apró falvak százméternyivel alattunk, rizsteraszok a zöld minden árnyalatában. Órákig haladunk így, az erősen kanyargó úton, nem sok egyenes szakaszt építettek bele de a látvány egyre szebb, kárpótol a fárasztó útért. Egy sziklapárkányon haladunk még mindig szinte vízszintesen ezután leereszkedünk egy völgybe, megérkeztünk az elágazáshoz ahol letérünk, hogy elérjük mai utazásunk végét.

Sagada, ez a Cordillera beli kis település tartogat néhány látnivalót, főleg barlangokat, rizsteraszokat és számunkra furcsa temetkezési szokásait. Megszállunk a st. Joseph fogadóban, a kert, az egész környék makulátlanul rendbentartva mintha nem is ugyanabban az országban lennék ahol reggel felébredtem. Körös körül fenyőerdők, ebben a kétezer méter körüli magasságban a növényzet szinte az otthon megszokott. A mellettünk lévő vendégházban eszünk egy jót, utánna egy kávé természetesen aztán délután már csak egy pár órás túrára van időnk a közeli hegyekben és a rizsteraszok között. Napnyugtára érünk vissza, lassan pihenni kéne. Mivel sehol sincs elérhető internet csatlakozás, ma sem postolok, irány az ágy.

p.s. A busz annyira rázkódótt hogy nem nagyon lehettett fényképezni, úgyhogy most ezzel a két linkkel kell beérnetek 1) , 2).

kabayan, fülöp szigetek

   Az egész éjjel valami kaotikus utcai üvöltözéssel telt. Hajnal felé elaludtam jó, hogy csak nyolc körül keltünk. A buszunk tízkor indul, előtte kimegyünk a piacra fényképezni illetve, hogy valami kaja után nézzünk. A választék pazar, talán még sosem láttam ennyiféle friss zöldséget, gyümölcsöt meg minden földi jót egy helyen. Veszünk is az útra friss mangót, banánt, mandarint meg ilyesmit, néhány kiló gyümölccsel elleszünk amíg Kabayanba érünk. A reggeli nap fényei és a piac forgataga nagyon sok jó témát kínál a fotózáshoz, csinálunk is jópárat. Azaz csak a többiek mert nekem már nincs mivel. Innentől fogva a csatolt fotók az utitársaim jóvoltából kerülnek a blogba.

A buszpályaudvar (habár a pályaudvar megnevezés erős túlzás de mindegy) pár perc meg nagyjából százhúsz forintnyi helyi pénz, gyorsan odaérünk. A járgány alap helyi busz, már annyira tele utasokkal, hogy alig férünk fel. Az üléseken emberek, a közlekedőben dobozok rizzsel, csirkével, meg ki tudja mivel. Bedobáljuk a hátizsákjainkat mi is, ezzel még tovább növelve a káoszt. Az út nagyjából öt órás, egy része burkolt úton, később valahol a táv felénél átváltunk egyszerű földútra. Már értem, miért van minden helyi nyakában kendő, szorgosan veszi elő mindenki és köti az arca elé. Az ablakon dől be a por még jó, hogy nem a felső csomagtartóra tettük a zsákokat habár azt hiszem a végeredmény itt sem sokkal jobb. Az Agno folyó folyását követjük észak felé a jó kétszáz méterrel magasabban kanyargó hegyi úton. A tempó nem sokkal gyorsabb mintha gyalogolnánk, minden elismerésem a rozzant Isuzu buszé ami felfelé repít. Jobboldalt százméternyi magasság, baloldalt hasonló szakadék szinte merőlegesen egyből a keskeny út mellett. Két autó nehezen fér el, néhány szakaszon egyáltalán nem. A kanyarok előtt dudálás, az ívből talán tíz métert látunk nem tudjuk van-e autó a túloldalon. Ha szembe jön valaki megállás, aztán óvatosan elindulunk, mi vagyunk jobb helyzetben, a mélység a másik oldalon riogat. Nem mintha nagy lenne a forgalom, talán három vagy négy teherautót láttunk összesen.

Egyszercsak megállás, a szünet oka bal első defekt. Amíg megcsinálják, a napon való dekkolás helyett kinyújtózunk, járunk pár métert a közeli kötélhídig. A munka nem több mint negyedóra, rutinosak valószínűleg nem most csinálják először. Innen még háromnegyed óra és megérkezünk. Festői a táj, bár a szárazság kicsit fakóvá teszi. Fent a hegyen erdőtűz pusztít messziről látjuk a lángokat, a füst beborítja a környező hegyeket. A helyi vegyesbolt teraszán kávézunk, kicsit aggodalommal nézünk felfelé mert holnap épp arra igyekeznénk, a Timbac barlanghoz. Vacsora után hazaindulunk. Rajtunk kívül egy ötvenes francia pár az összes lakó a szálláson, Kathy és Dominique, ritka jó arcok. Éjszakába nyúlóan beszélgetünk, nem ma kezdték az utazgatást, egyikük 1977-ben járt először errefelé. Holnapi uticéljuk ugyanaz, így megosztjuk a költségeket ami  mindenkinek jól jön. Hogy a túra milyen volt arról pedig majd legközelebb.

baguio, fülöp szigetek

   Reggel taxiba szálltunk és elindultunk a buszpályaudvar felé. Következő állomásunk Baguio, Manilától északa. Alapvetően nem terveztük, hogy sok időt töltünk ezen a helyen de itt kell átszállnunk következő uticélunk, Kabayan felé. Néhány pihenőt követően délután érkeztünk meg, így meg kellet szállnunk a városban mert aznap már nem volt tovább busz. Baguio egy nagyjából kétszázezres város, aránytalanul zsúfolt valószínűleg amiatt mert a természeti adottságai miatt nem igazán tud terjeszkedni. Az egész egy hegyvidéki részen épült, házak mindenütt, a szomszédos néhány hegyet és völgyet szinte összefüggően borítják be. Kicsit a filmekből ismerős San Franciscot juttatja eszembe, csak nincs villamos és az egész végtelenül lepusztultabb. Az egészre tényleg talán az LP által használt overdeveloped jelző illik a legjobban.

Miután leszálltunk a buszról az egyik korábban kinézett szállás felé igyekeztünk. Ez a város közepén egy szűk utcában volt, kicsit gettó jellegű környezetben de jókat hallottunk róla ígyhát megpróbáltuk. A városban nagyjából annyi fehér embert láttunk amennyit az egyik kezemen meg tudok számolni, így egyből akadt is szabad szoba. A hely neve Diamond Inn, pofás kis dorm hármunknak épp megfelelt. Ha van hol aludnod máris jobban érzed magad. Mivel nem sok időnk maradt a nap hátralévő részére nem is nagyon terveztünk mást mint annak kiderítését, hogy a holnapi buszunk melyik pályaudvarról indul, na meg persze egy jó vacsorát. A kettő közt meg elzarándokoltunk a helyi kulturális faluba ahol jófej mamák szórakoztatták egymást a táncukkal, meg persze minket is ameddig ott voltunk. A visszaúton nagyjából harmadszorra sikerült a megfelelő pályaudvart megtalálnunk pedig ehhez egy taxisofőr segítségét is igénybe vettük. A jó háromnegyed órás autózás két BKV jegy árából kijött, így nem bántuk legalább láttuk a város nagyrészét.

 Jócskán beesteledett mire visszaértünk és épp a szállásunkhoz közel eső piacnál szálltunk ki. A piac méretei szerények, a körülölelő utcákkal együtt nagyjából három négyzetkilométeres helyet foglal el. Az utcákon egybefüggő emberfolyam, amit ékként vágnak ketté a közlekedő járművek - teherautók, taxik, na meg a jellegzetes kinézetű barkács Jeepny-k. A piac mindig jó hely ezért elhatároztuk, hogy megnézzük közelebbről. Mást úgysem negyon tehettünk ha a szállásunkra akarunk érni, vagy ezen kereztül megyünk vagy a mellette lévő főúton, a haladás nehézkes, emberek heringek módjára mindenütt. Kezdem egy kicsit úgy érezni, elég a városokból, valami nyugalmasabb kéne. Túl nagy itt a tömeg, néha teljesen átláthatatlan és a nagy számok törvénye szerint minden réteg képviselteti magát. Ezt ma sajnos a jókis Leica gépem bánta, annak ellenére, hogy mindig annyira figyelek amennyire csak lehet. Elég kevés a fehér ember errefelé következésképpen feltünő, tehát jó célpont. Viszont a fehér ember okos és tanul, így új biztonsági intézkedéseket vezettem be. A régi gépemet meg egy kávé mellett elsirattam, az évek során egészen hozzámnőtt.  R.I.P.  Az élet megy tovább és ha minden igaz engem holnap reggel Kabayan felé visz. Ha az utcán abbahagyják a folyamatos üvöltözést remélem sikerül végre aludnom és a következő híreket kipihenten az északi hegyvidéki barlangokról meg az ott talált többszáz éves mumiákról tolom.

manila, fülöp szigetek

   Hajnali öt körül van, nem nagyon birok aludni, egy órája felvert egy síró gyerek itt a házban valahol, elég keményen nyomja egyfolytában azóta is. De nem ő az egyetlen zajforrás, a város zaja kirekeszthetetlen, még ilyenkor éjszaka is állandó motorzaj, dudálás, kiabálás mindenütt. Úgy döntök inkább lejövök beszerzek egy pohár Calamansit - ami egy nagyon jó lime szerű gyümölcslé - aztán pótolom az elmaradást, és írok egy kicsit. 

Kisebb tortúra után nagy nehezen sikerült bejutnom a Fülöp szigetekre. Legutóbb a reptéren hagytam abba, ahol kihasználva az ingyenes wifi előnyeit elég sokáig ücsörögtem egy kávé mellett. Úgy gondoltam várhat a check in úgyis csak sorbanállás tülekedés amit igyekeztem elkerülni. Mivel nem döntöttem még el melyik városból repülök majd vissza csak az odaútra szóló jegyem volt meg és ez mint utóbb kiderült hiba volt. Az ügyintéző közölte, hogy ha nem mutatom be a visszaútra szóló jegyemet akkor mehetek a fenébe ő bizony nem ad nekem beszállókártyát és nem repülhetek. Ezt én persze eléggé zokon vettem, mert erről senki sem szólt előre meg különben is. Hiába magyaráztam, hogy nem maradok huszonegy napnál tovább , hiába mutogattam a kairói járatra szóló hazaúti jegyemet nem hatotta meg. Volt még nagyjából húsz percem a zárásig, jegyem meg sehol. Nem volt más választásom, foglalnom kellett egyet vagy búcsút mondhatok a további terveimnek. Az egyik dolog amit a legjobban utálok az amikor hirtelen kell valamit csinálni és nincs idő átgondolni. Mindegy, gyorsan csináltam egy foglalást a Cebu Pacific járatára, megkaptam a visszaigazolást és gondoltam akkor rendben van a dolog. Az ügyintéző nem így gondolta mert a szabály az szabály, a nyomtatott jegyet kell bemutatnom, de mivel ő jó fej, megvárja amíg elmegyek a premier lounge-ba ahol van nyomtató és ott elintézhetem. Itt persze megint n00b személyzet meg 20. századi technika volt de sikerült végül megoldani, végre volt jegyem. Öröm, boldogság. A gépen a szokásos belépési papírok mellett vámnyilatkozat ezer kitöltendő mezővel. Kezdtem aggódni, hogy a belépésnél sem fog simán menni az ügyintézés - nem mintha lett volna rá okom, de a történtek tükrében simán megvolt rá az esély. Ezúttal szerencsém volt, nem zaklattak senkit legalább ennyiből jó hajnali fél ötkor megérkezni valahová. A reptéren találkoztam két utitársammal akik a bangkoki géppel érkeztek, innen együtt megyünk tovább.

A reptéri taxi kétszáz pesoert elfuvarozott a belvárosba ahol hosszas keresgélés után sikerült egy egészen jó szállást találnunk. Pár óra alvás után a város felfedezésére indultunk. Kuala lumpur viszonylag kulturált utcái után sikerült megint káoszba csöppennem. Hétköznap van de gyerekek, emberek az utcán mindenhol, céltalanul lézengve vagy csak pihengetve az árnyékban. A többiek emberfolyamként haladnak uticéljuk felé. Felvettük a ritmust, az óváros felé indultunk, legalábbis afelé ami valaha az volt. Egész pontosan a háborúig amikor is sikerült porig bombázni. Ami megmaradt belőle nem sok, a régi városfal, az erőd egy része és néhány régi épület. Az azóta épült újak nem túl megnyerőek, a beépítetlen részeken pedig bódéváros, lepusztult gondozatlan terület. A hőség miatt későn kajáltunk egy utcai kajáldában. Sokféle kaja van, főleg seafood, húsok de zöldségek is szép számmal. Ezután átvágtunk a Rizal parkon ahol valami Zorro filmből ismerős zene szólt, itt is heverésző emberek mindenütt. Kicsit leültünk mi is majd irány a tengerpart. Szép naplemente után megpróbálkoztunk megint kaját keresni de most kevesebb sikerrel, a belváros már átállt az éjszakai életre. Az este így egy jó beszélgetéssel ért véget, reggel indulunk tovább északra. Ez pedig mindjárt itt van, úgyhogy el is megyek összepakolni a cuccaimat.

kuala lumpur, malajzia

   Miután nagynehezen felkeltem nagyjából 8 körül, összepakoltam a cuccomat aztán le is léptem otthonos szobámból amit tegnap gyorsan sikerült kivennem. Összesen annyi hely volt benne, hogy épp elférjen az ember az ágy mellett ablaka egy sem, minek az. De legalább nem volt drága és nem kellett sokat gondolkodnom innen hogyan érem el mai első uticélomat a KL Towert.

El is indultam gyalog kényelmesen, az indiai és a kínai negyedet nagyjából szétválasztó úton. A torony egy nagy parkban áll, ami egy domb tulajdonképpen így célszerűen ennek is a tetején. Mikor odaértem a portás egyből leültetett hogy ne fárasszam magam van ingyenes busz a toronyig. Egyből sejtettem, hogy csel van a dologban mert ugye tudjuk, hogy semmi sincs ingyen de mindenképp fel akartam menni úgyhogy nem nagyon firtattam, mehetnék-e esetleg gyalog. A táv egyébként nagyjából kétszáz méter tíz százalékos emelkedővel. A csel meg az, hogy nem tudsz simán olyan jegyet venni amivel felmész a toronyba és kész, hanem össze van kötve mindenféle hülye programmal mint például kulturális falu - természetesen mű - meg lovaglás pónilovon és hasonlók. De az ember innen már nehezebben fordul vissza mintha az elején ki lenne írva az ár. Mivel a körítés nem érdekelt befizettem valamelyik package túrára. Gondoltam felmegyek szétnézni aztán továbbállok. Pár perc múlva már röpített is felfelé a lift több mint kétszázötven méternyi magasságba. Az egész nem sokkal volt több mint amikor a Jókai utcában felliftezek a negyedikre reggelenként munkanapon. A kilátás nagyon pazar innen minden aprónak tűnik, az emberek, autók még az üzleti negyed toronyházai is. Talán csak a Petronas tornyok nem. Néhány fotó és kicsit több bambulás után, úgy gondoltam a Petronas tornyok felé veszem az irányt. Egy kedves recepciós lány elmondta, hogyan jutok át a parkon amit azért még szerettem volna látni ha már benne volt a jegyárban mint az egyetlen további, értelmes program. A parkok errefelé irígylésre méltóan szépek, ráadásul sok van belőlük. Persze minden adott hozzá, a növényzet, beépítetlen területek, napi kiadós eső de emellett komolyan is veszik. Nulla szemét, mindig gondozott gyep, karbantartott ösvények, mintha nem is ázsiában volnánk.

Már majdnem én is elhittem, hogy mégsincs itt káosz legalábbis itt a fővárosban nem, amikor elértem a park kijáratát és belecsöppentem a mindennapi forgalomba. Egyből az első nap sikerült majdnem kétszer kinyíratnom magamat valami állat motorossal pedig figyelek ám rendesen. Már odáig is eljutottam, hogy automatikusan jobbra nézek amikor lelépek a szegélyről de ez sem segít, motorosok mindenhonnan meg tudnak jelenni egy pillanat alatt. Rövid séta után a gyilkos meleg elől bemenekültem az ikertornyok alatti bevásárlóközpontba. Mivel ezeket a helyeket általában nem sokáig bírom, kis hűsölés után buszra szálltam Chinatown felé. Az itteni BKV nagyon komoly járgányokkal tolja, le is fényképeztem. A legjobb, hogy - valami irdatlan hangerővel - jár a jegyedhez a zene is, barkács hifi cuccból a sofőr feje fölé szerelve és persze az épp aktuális ázsiai sztár előadásában. Viszont cserébe 1 helyi pénz a jegy ára ami manapság kb 55 forint.

A nap további részét céltalan bolyongással és azzal egybefont kajálással meg természetesen kávézással töltöttem. Most pedig miután szétfagyasztott a reptéri busz sofőrje aki már megint elmebeteg módon nyomta a hideget, itt ücsörgök a fapados terminálban ahonnan pár óra múlva indul a gépem. Megpróbálok felcsatlakozni valamelyik wifi hálózatra, az előbb láttam egy Starbucks-ot.... ha nem sikerül legközelebb a Fülöp szigetekről jelentkezem. Stresszmentes jó munkát!