Két napja tengődünk ebben az észak palawani kis faluban, az egész egy csendes öböl fehér homokos tengerparttal meg nagyjából három hosszabb párhuzamos utcával. Egy kis lassulás a sok rohanás után. A beszámolók szerint a El Nido gazdag tengeralatti élővilága miatt kedvelt, de szerencsére a turisták tömegei még nem lepték el. Néhány ember érkezik csak a délutáni busszal, nyakig poros mind, a hosszú és fárasztó út megszűri az utazókat.
A tervünk a szokásos dolgokon kívül a közeli szigetek és korallzátonyok felfedezése, így betérünk az egyik volt helyi halászhoz akinek vannak csónakjai meg egy másfélszer másfél méteres irodája ahol megkopott de használható búvármaszkokat lehet kölcsönözni. Manapság már inkább csak embereket fuvarozgat halászat helyett, kényelmesebb meg talán jobban is fizet. A menetrend elég egyszerű, mutat egy térképet "A" és "F" között jelölt útvonalakkal, az ember meg választ belőle vagy ha sok ideje van akkor sorban végigjárja őket, minden napra jut egy. Elsőre az A jelűre nevezünk be, tulajdonképpen mindegy melyik mindnek jó híre van.
Reggel felkelés után kávé a teraszon aztán tíz méter gyaloglás a csónakig és kilenckor már robogunk a sokszáznyi trópusi kúpkarszt között, majd háromnegyed óra után érkezünk az első állomásra. A mélység néhol csak fél méteres a legtöbb helyen három vagy négy lehet, a víz alatt pedig egy egészen más világ fogad - sokezernyi korall, teknősök, halak, halrajok a paletta minden árnyalatában. Később egy sekély részen úszom a mélység talán egyméteres aztán hirtelen merőlegesen leszakad az egész több tíz méter, az alja a sötétségbe veszik. Követem a merőleges falat ami egészen a néhány száz méternyire lévő másik korallhomokos partig tart, az élővilág formái és színei kimeríthetetlenül változatosak. Nem csalódom később sem az útvonal jobbnál jobb helyeket rejt, jó két napig nem is csinálunk mást mint a nap nagy részében úszkálunk meg pihengetünk és próbáljuk befogadni a látottakat.
A nagy semmittevés közben azért csináltunk jó sok képet is az egyik utitársam vízalatti kamerájával így a mai szövegelés helyett inkább azokat csatolom, azt hiszem sokkal jobban visszaadják a hely hangulatát.
Sabangi éjszakám végre nyugodt pihenéssel telt, a tenger zúgására jól el lehet aludni. Reggel nem is nagyon akarok felkelni, az ajtón lévő moszkitóhálón keresztül bámulom a tengert meg a bambuszpadló résein át a ház alatt lévő korallhomokot felváltva. De az elkerülhetetlent nem nagyon lehet halogatni lassan ki kell mászni az ágyból mert a mai napra megint egy csomó dolgot sikerült bepréselni néha úgy érzem, hogy ez már nem is nyaralás.
A mai délelőtt a Szent Pál földalatti folyóhoz megyünk ami Sabangtól nagyjából negyedórányi hajóútra van. Csatlakozik hozzánk Carmen a tegnap megismert spanyol lány, így négyen indulunk még nyolc előtt arra számítva, hogy sikerül elkerülni a tömeget. A barlang bejárata egy kis öbölben van ahová pár perces sétával jutunk el az ösvényt mindkét oldalon sűrű trópusi novényzet szegélyezi. Rövid regisztráció aztán csónakba és indulunk is a barlangba ami kicsit hosszabb mint 8 km. Megint sikerül szembesülni a zseniális filippino szervezéssel, mert kiderül, hogy csak alig 2 km-ig evezhetünk be, de ha fizetünk többet akkor persze beljebb is mehetnénk. Ezzel csak az a gond, hogy ehhez vissza kéne menni a másik partra. Megint levonom a következtetést, a helyiek gondolkodásmódját elég nehéz követni. Lassan haladunk befelé, a csónak orrában egy autó akkuval meghajtott lámpa jól bevilágítja a járatot. Nagyjából két metróalagútnyi a tér, mindenhol furcsa alakzatok a kőzetben kagykók a hasadékokban denevérek tanyáznak. Később egy nagy terembe érünk majd balra fordulunk szinte derékszögben egyre több denevér van, a mennyezetről víz csöpög (legalábbis remélem) tanácsos becsukott szájjal felfelé nézni. Közben kiérünk az alagútból egy még nagyobb terembe jó hatvan méter magas szebbnél szebb cseppkövekkel, majd újabb alagút szinte szabályos téglalap keresztmetszettel a vége a sötétbe veszik. Itt jön el a fordulópont ennél tovább nem mehetünk, irány vissza.
Kint már vagy száz ember tolong, mégis megérte felkelni többek közt azért mert nem kell nyomorogni hülyén pózolva fényképezkedő japánok közt, meg így talán elérjük a kevés menetrend szerinti jeepney egyikét. Úgy néz ki csak a déli járatot, de ez is megteszi egy darabig, más választásunk úgy sincs. Az a tervünk, hogy ezzel kimegyünk az útelágazásig ami jó két óra, onnan pedig reménykedünk a forgalomban és tovább északra ameddig mai nap lehet. A másik lehetőség az lenne, ha maradnánk Sabangban és a reggeli busszal továbbállnánk El Nido felé de ez egy újabb elvesztegetett nap lenne és abból így is elég sok van már. Az autó gyorsan megtelik helyiekkel, nekünk már csak a tetőn jut hely a csomagok mellett. Ezt az elején még nem bánom kicsit több napvédő krém meg sapka és minden rendben, de az itteni utazási szokások eléggé eltérnek az európaitól. Miután a tető első harmadába felkerül az összes hátizsák, csomag meg egyéb, még megállunk és felveszünk egy helyen hat darab 80 literes műanyag hordót, egy kartondobozt amiben tévé van és mindemellé egy pár embert, összesen tizennégyen utazunk fent. Lent nagyjából ugyanennyien ülnek középen pár csirkésdobozzal, meg egy kanna gázolajjal úgyhogy nem elégedetlenkedem. Amúgy is jó helyem van a tető jobb első részén ülök a pótkerék közepében lévő összehajtogatott ponyván, szinte keleti kényelem. Az autó vágtat a hegyi úton ami ezúttal burkolt csak kisebb szakaszokon meg hidak környezetében nem, ezúttal szerencsénk van a porral, szép a táj innen fentről. Néha megállunk gondterhelten nyitogatják a motorháztetőt de végül nagyobb késés nélkül elérjük a kereszteződést a Puerto Princesa - El Nido úton.
Pont van itt egy kisebb település néhány házzal, benzinkút kólás üvegekbe porciózott üzemanyaggal, vegyeskereskedés minden hasznos holmival, kis bolt ahol van hideg ital amíg várunk jól esik meginni valamit. Szerencsénk van negyed órán belül jön egy szakadt távolsági busz ami Taytay-ig megy. Ez útba esik így leintjük de ezen is csak a tetőre férünk fel bár most valamivel kényelmesebb csak hárman vagyunk meg a csomagok. A csomagtartó a tető hátsó részében van pont neki tudom dönteni a hátam olyan az egész mint amikor az ember egy nagy ágyon fekszik (nagy piros, mert piros a busz) ami hatvannal megy. Jobbra tengerpartok balra banán, pálma, mangófák rohannak el mellettünk, néha kis falvakon robogunk át teljesen olyan mint egy mozi kár, hogy nem hoztam iPodot. Egy idő múlva szólnak, hogy burkolatlan út jön ami véget vet a napozásnak hacsak nem akarunk porfogót játszani. Leköltözünk, úgyis leszálltak páran van néhány hely de megint nem európai méretűek. Ez még nem lenne akkora gond de a buszsofőr úgy megy mintha Bamako lenne a végállomás, a hajam a rárakódott portól úgy néz ki mint egy ősz öregemberé. Beesteledik mire megérkezünk, a busz megáll egy körforgalomban a körpályán, komótosan lepakolnak egy tévét meg néhány zsák rizst aztán kicsit távolabb begördülünk a végállomásra. Az est fénypontjaként meg magamon kívül a ruháim felét és a nagyobb hátizsákomat is moshatom mert az egész flakon panthenol kinyomódott amíg a csomagok közt volt, most tiszta hab minden.
Az egész utazás hasonlóan folytatódik másnap csak ezúttal egy mázsa dinnye, több zsák rizs meg előre gyártott beton lefolyóelemek társaságában teszünk meg három órányi utat, de végre itt vagyunk El Nidoban. Az elmúlt két napban ha lehet még jobban úgy érzem, hogy a Fülöp Szigeteken bárhonnan bárhová nem repülővel eljutni igen nagy szívás.
Mégsem olyan egyszerű az élet mint hittem, úgy néz ki a tegnapi motorozást nem ússzuk meg olyan könnyen. Bár tulajdonképpen semmi sem történt, a reggeli kávézás közben az a hír fogad, hogy fel vagyunk jelentve a rendőrségen és fizetnünk kell mert a csónakban is meg a motorban is kárt okoztunk.
Nem tudom valahogy nem csodálkozom látva a rosszarcú motorbicikli tulajdonost aki a járgánya mellett álldogál és teljesen úgy néz ki mint a régi francia rajzfilmekben a sunyi figura cigarettától reked hang, hálóstrikó, rövidnadrág, pókhas az elfogyasztott napi tizensok San Miguel sörtől - nem sok jóra számítok. A szálláson egy fiatal lány a bárból nagyon rendes, ő fordít végül abban egyezünk meg hogy a motorban esett károkért háromszáz, a hajóért pedig ötszáz pesot kapnak. A lány néha átvált helyi nyelvre elég indulatosan beszél a tulajdonossal, aki valószínűleg még többet akar ennél az ötszáznál is ami azért szemétség mert ez sem jogos dehát ők vannak többen sok értelme nem lenne erőlködni. Nincs kedvünk a gépfegyveres rendőrökhöz beköltözni meg lekésni az összes járatunkat Palawan felé. Fizetünk, elégedetten távoznak de még kérünk egy papírt az egészről biztos ami biztos.
Pakolás után elindulunk a reptérre ezúttal szerencsénk van épp egy üres kisbuszt fogunk ki ami a reptérről hozott utasokat vele visszamehetünk ennél kényelmesebb megoldást nem is találhattunk volna. Megint a szokásos tempó úgy látszik errefelé mindenki imád gyorsan menni kanyargó hegyi utakon. Ezt mondjuk mi pont nem bánjuk, jobb a reptéren meginni egy kávét viszont a száguldozás egy helyi kutya földi pályafutásának végét jelenti, ma rossz napja volt. Miután keresztülvágtattunk rajta hetvennel, a sofőr arcára a teljes értetlenség ült ki ő nyomta a szokásos dudát de a lábát nem vette volna le a gázpedálról. Végül jó két órával a check in előtt érünk ki a reptérre az egész nem sokkal nagyobb egy otthoni vasútállomásnál de az ellenőrzés olyan mint a nemzetközi reptereken. Az első állomás Manila, nincs közvetlen járat Puerto Princesába. A manilai nemzetközi reptéren három óra dekkolás, felejthető kajálással majd megint gépre szállunk, ezúttal már Palawan felé.
Este hat körül érünk oda a nap hátralévő részében szállást keresünk, elég is ennyi mára. Puerto Princesa egész csendes hely legalábbis az eddigiekhez képest, egyáltalán nincs zsúfolt nagyvárosi hangulata mint az eddigi központi helyeknek. Mégsem maradunk tovább mint egy éjszaka, mert a sziget északi felében jóval több a látnivaló és nincs túl sok időnk. Ha összeszámolnám az órákat amennyit ebben az országban eddig utazással töltöttünk, szerintem több lenne mint a pihenés az biztos. Ráadásul holnap megint korán indul a buszunk Sabangba, az itteni látnivalókat így későbbre hagyom, bár nincs is túl sok belőlük. Úgy néz ki meg kell itt állnom hazafelé mert elég hosszú az út vissza El Nidoból, a reggeli első busszal sem érném el a járatomat és még nem is számoltam azzal, hogy az eddigi tapasztalatok alapján egy két óra késés szinte garantált. Lassan lemerül a gépem és itt Sabangban nincs rendes elektromos hálózat minden generátorról működik amit mindjárt lekapcsolnak. Marad a fejlámpa, kint ücsörgünk a bungalónk teraszán a tenger húsz méterre, egyenletesen hullámzik. Errefelé minimális a fényszennyezés elalvásig lehet a csillagokat bámulni, talán még nem is láttam ilyen sokat ennyire fekete égen.
