elbrusz, kabardino-balkaria

Diesel hut - Elbrusz csúcsmászás - Garabashi - Mir - Krugozor - Azau

   Minden mozdulatomra reccsen az alattam lévő, ágynak szánt deszkalap amire a konténerben alvó összes ember felébred. Ezen az éjszakán sem alszunk jól bent 10 fok körüli a hőmérséklet amiben szinte kibirhatatlan a téli hálózsák de nem csak ez a gond, a nagyobb probléma az akklimatizáció hiánya. Továbbra sem alszunk sokkal többet egy-két óránál, azt is szakaszokban. Valamivel fél 2 körül indulunk kint tiszta, csillagos az égbolt és csípős hideg szél fúj az arcunkba. Hőmérőnk -24 fokot mutat, a csendes éjszakában ketten haladunk a sötétben, alig látszik előttünk valami leginkább csak a fejlámpánktól megvilágított fehér hó, néha egy-egy szikla.

A Pastukhov sziklákon jóval túl, a keleti csúcs oldalában húzódó hosszú harántozásban ér a napfelkelte. Csodaszép reggel, ebben az ötezer méteres magasságban lélegzetelállítóak a  fények. A szél folyamatosan felkavarja a havat a körülöttünk lévő hegyoldalon, ami a napsugaraktól megvilágítva izzó lávafolyamként ömlik le a völgybe. A haladás minden méter után nehezebb az agyam vinne előre de a testem egyre kevésbé engedelmeskedik a parancsnak. A harántozás tetején az út befordul a nyugati és a keleti csúcsot elválasztó nyeregbe (5416m) innen egy rövidebb, vizszintes szakasz következik a nyugati csúcs aljáig. Lassan sétálunk a reggeli napsütésben azon gondolkodom, rövid pihenés után visszafordulok. Egyre nehezebb az előrejutás, egyre nehezebb a koncentráció és a csúcsig hátralévő kétszáz méternyi szintkülönbséget az eddigi legmeredekebb, jegesedésekkel teli szakaszon kell leküzdeni. A nyereg aljában szétválunk, én rövid pihenés után lassan visszaindulok a völgybe. Az idő ideális a fényképezéshez és persze bámészkodáshoz, szemben a kaukázus főgerince az Ushba, a Shkhelda, a Chatyn, az Ullukara néhány kisebb felhőtől eltekintve tisztán látszik. A lejutáshoz szükséges három órás időtartamra ráhúzok legalább másfelet amit leginkább ücsörgéssel mozizással töltök, reggelinek pedig elrágcsálom az egyetlen magammal hozott, csonttáfagyott sportszeletet. A nap lassan kezdi éreztetni a hatását előkotrom a gleccserszemüveget, és megpróbálok kifacsarni valamenyit a szintén félig fagyott napvédő krémből. 

Lent bevárjuk egymást és továbbindulunk ezúttal lefelé a Garabashi állomásra. Az a tervünk, hogy lefelé a teljes utat felvonóval tesszük meg és ez a legfelső beszállási pont. Megegyezünk fejenként száz rubelben és néhány perc mulva már a húsz méteres mélység fölött himbálódzunk kezünkben és az ölünkben az összes cuccunkkal. A felvonó egy szimpla beülős-székes tákolmány, nagyjából a libegő szinvonala csak fából. A biztonsági reteszt persze a zsákoktól nem lehet becsukni de ez senkit sem érdekel kivéve engem, minden másodpercben azon aggódom nehogy leálljon ez a kóceráj mert egyből kicsúszom és az alattam lévő szikla és vaskupacban kötök ki. Végül alig tíz percen belül lent vagyunk a Mir állomáson ami nekem sokkal többnek tűnik de a szemem előtt lebegő rostos gyümölcslé amit a faluban lévő magazinban fogok elfogyasztani egy húzásra feledteti a kényelmetlenséget. A Garabashi-Mir közti szakasz felvonó alatti része egyébként egy külön tanulmányt megérne, nagyjából az teljes Szovjet nehézipar fémhulladéka képviselteti magát. A 2014-es téli olimpiáig lesz mit takarítani, ha egyáltalán ez is bekerül a helyszínek közé. 

Délután öt körül már egy azaui vendéglátóipari egységben teázunk, miután a hatóságok legomboltak rólunk további ezerötszáz rubelt "Elbrusz Nemzeti Park" belépő címén. Rövid beszélgetés után megegyezünk egy helyi öreggel aki a Volga típusú személyautóján elvisz minket száz rubelért Terskolba. Ez az élet, keleti kényelem. Este pedig már a megszokott szállásunkon alszunk, napok óta az első jó pihenés amiben részünk van.

elbrusz, kabardino-balkaria

Garabashi - Diesel hut - Pastukhov sziklák - Diesel hut

 
   Megint egy tiszta reggel, kinyitva a bádogajtót a hóval boríott hegyoldalról visszaverődő napfény szinte vakító. Pakolás után továbbindulnánk alaptáborunk, a Diesel Hut felé de mostani szállásunk tulajdonosát sehol sem találjuk. A szomszéd házban lakó ratraksofőrt zörgetjük fel, aki álmos szemekkel nyit ajtót. Bent legalább egy tucat üres vodkásüveg meg eszméletlen káosz. Megpróbáljuk megértetni magunkat ami hosszas mutogatás és régi emlékeinkből összeszedett néhány orosz szó segítségével sikerül, így kezébe nyomjuk a 800 rubelt mivel tatozunk és reméljük, hogy így eljut a címzetthez.

Folytatjuk utunkat felfelé az enyhén emelkedő gleccseren, a háttérben az Elbrusz kettős csúcsa uralja a látképet. Rövid idő alatt felérünk a házig, a nyitott ajtón keresztül oroszul beszélő emberek hangja hallatszik. Kérdésünkre, hogy hol a ház tulajdonosa és van-e szabad hely csak azt válaszolják, hogy nem tudják de nyugodtan aludjunk az épp megüresedő helyükön ők épp indulnak lefelé. Azt, hogy fizetni kinek kellene a szállásért szintén talány, ők már két napja itt vannak de eddig senkinek nem fizettek sőt nem is nagyon láttak errefelé helybélit. Ez jól hangzik be is cuccolunk a felső ágyakra és mivel itt az evés ideje elkezdünk havat melegíteni levesfőzéshez meg a kifogyott vízkészleteink pótlására. Mondjuk azt itt elég nehéz érzékeltetni, hogy milyen rohadtul unom már ezt a mocsok plusz-tablettás hólét, de mindenki gondoljon valami igazán rosszra és szorozza meg legalább kettővel. A vízbe persze muszáj rakni valamit úgyhogy ha tetszik ha nem ez van, de akkor is. 

Amíg a kajával foglalatoskodunk betoppan egy komplett lengyel teljesítménytúra-csapat, elkezdenek rendezkedni mintha itthon lennének. Kicsit bánjuk is, kicsit nem mert kényelmesebb ha nem kell közösködni, de a társaság azért jó. Nem tart sokáig az állapot, fél óra sem telik el megjelenik egy marcona orosz nagy hanggal kérdezősködve, hogy mit keresünk itt és egyáltalán, hogyan jöttünk be. A lengyelek közül többen beszélnek oroszul meg angolul is, így tudjuk meg, hogy korábban feltörték a házat és ellopták a generátort ezért az egész le volt zárva egészen addig amíg közvetlenül előttünk valaki megint fel nem törte. Így most van öt perce mindenkinek, hogy elhúzzon innen az összes cuccával, vagy azzal együtt be lesz zárva a ház újból. Értünk a szóból el is kezdünk pakolni addig amíg ki nem találják, hogy mi törtük fel az ajtót azt hiszem elég nehezen tudnánk bizonyítani ez ellenkezőjét. Szinte már érzem a hátamon a sátor alatti hó hidegét miközben pakolom a zsákomat. Később kiderül, hogy feljebb van egy majdnem üres konténer amiben - ha szűkösen is de tudunk aludni. Mi négy idősebb orosszal osztozunk a konténer kisebb felében, a lengyelek a másik felét kapják. 

Most, hogy a szállással kapcsolatos dolgok rendben vannak, a nap hátralévő részében  akklimatizációs túrát teszünk a Pastukhov sziklákhoz (4640m). Az idő szikrázóan tiszta, a napsütésben hihetetlen kilátás nyílik a Kaukázus főgerincére. Témában nincs hiány, csinálunk is jópár képet de főleg a szemünkkel próbáljuk befogadni a látványt. A közelben szinte karnyújtásnyira előttünk elúszó gololyfelhők, a hegyoldalon felkapott kavargó hópelyhek és a szemben lévő csipkés hegygerinc látványa már most azt mondatja velem, hogy megérte feljönni.

Holnapi csúcstámadásunk hajnal egykor indul, amihez egy közepes generátor berregő hangjára kellene elaludnom. A zaj nem is zavarna annyira, viszont már két napja nem alszom fél óránál többet ami akklimatizációs problémákra utal és ez kezd egy kicsit aggasztani. Holnap mégis meg kell próbálnunk, mert délutántól havazást jelentenek ami az előrejelzések szerint napokig el fog tartani. Bízunk a jó szerencsében és abban, hogy holnap még tiszta időnk lesz. Ha minden rendben megy, délelőtt 10 körül elérjük a csúcsot.

elbrusz, kabardino-balkaria

Krugozor - Mir állomás - Garabashi

   Késő estig zúgott a felvonó gépháza pedig az utolsó járat már délután négykor elment. Az éjszakai zaj ellenére reggel mégis frissen kelünk, félrehúzva a sátorponyvát a kilátás pazar, szemben a Donguzorun és a Nakratau 4000m fölé magasodó hófödte csúcsa. Reggeli és kényelmes pakolás után ismét útnak indulunk a Mir állomás (3470m) felé kanyargó, ezúttal jóval hosszabb szakaszon. Felfelé haladva egyre több a vashulladék, komplett rácsos távvezetéki oszlopok, acélgerendák a kövek közt. Eddigi tapasztalataink szerint majdnem biztos, hogy errefelé másfél kilométeres körzetben találsz egyet a következők közül: d=0,8m átmérőjű fogaskerék vagy ennél nagyobb, csődarab hegesztett karimával, rácsos tartó, tank vagy teherautó roncs. A drótkötelet már nem is említem mert abba szinte minden méteren belebotlunk.

Újabb 2 óra elteltével elérjük a Mir állomás épületét. Hóvihar közeleg és egyetlen bivakházat sem látunk a környéken amit különösen azért keresünk mert még lent a faluban megbeszéltük egy helyi arccal, hogy megszállunk idefent a dácsájában. A gond csak az, hogy elfelejtette elmagyarázni, hogy a rohadt sok épület közül amit feljebb a hegyoldalban látunk melyik is az övé, meg egyáltalán őt magát hogyan találjuk meg. Az sem kizárt, hogy említette de az orosz, az angol és a német egy különos keverékét beszélte, így nem igazán sikerült megértenünk. Mivel itt a Mirnél csak két zárt épület van ami szállásként működhetne, a felvonóházban lévő kis kantinban egy tea mellett úgy döntünk tovább indulunk felfelé. A Garabashi állomás további jó háromszáz méternyivel magasodik fölöttünk. Közben elkezd havazni, körülöttünk sötét felhők gomolyognak aztán nagyjából százötven méternyi emelkedő után hirtelen megszűnik, az egészet pillanatok alatt napsütés váltja fel. 

A meredek emelkedő ellenére gyorsan elérjük a hordókat ahol alig egy pár ember lézeng. Érdeklődni próbálunk hogyan kaphatnánk helyet valamelyik hordóban de senki sem ad érdemi információt, legsűrűbben a "nye panyimaju" válasz hangzik el amivel aztán jól ki vagyunk segítve. Tanultam volna rendesen az általános iskolában, most könnyebb lenne a dolgunk. Az épületek kaotikus együttese közt keresgélve találkozunk egy csapat osztrákkal akik helyi hegyivezető lányokkal északi irányból jöttek fel. Az egyik vezető Ana jól beszél angolul és nagyon jófej módon felajánlja, hogy aludjunk az ő bivakházukban valahogy majdcsak elférünk. A csapatuk hajnali háromkor indul ratrakkal 5000 méterig, onnan másznak tovább a csúcsra. A ratrakos megoldáshoz nem nagy kedvünk van ezért útközben megkérdezünk egy, a hordókkal szembeni konténerek mellett ücsörgő öreget van-e szabad hely. Szerencsénkre van, sőt egy teljes konténer üres így megköszönjük a korábbi invitálást és tartjuk az akklimatizációs programot. 

Az öreg aki a kulcsot adta eltűnt, az este is leszáll lassan, még vacsorázunk egy jót és fotózzuk a kaukázus fölötti naplemente szebbnél szebb fényeit. Lefekvés előtt felfedezőútra indulok a mellékhelyiséget keresve. Egy sziklapárkány peremén találom meg bent jégcsapok és tíz centiméter hó, a deszkák közt úgy süvít át a metsző szél mintha ott sem volnának. Ilyen gyorsan sosem végeztem még.

elbrusz, kabardino-balkaria

Terskol - Azau - Krugozor

 
   Nem sietünk a felkeléssel, a hegyen a lassú haladás technikáját akarjuk alkalmazni ami nem több mint napi ötszáz méternyi emelkedést jelent az alvási szintek között. Az út nehézsége 2B az Orosz skálán így - legalábbis a csúcstámadás napját kivéve - bőven lesz időnk és kényelmesen haladhatunk felfelé. A Terskol-Azau távot gyalog tesszük meg az enyhén emelkedő országúton, nem egész egy óra múlva a régi felvonóház-monstrum árnyékában teázunk. Azau nagyjából két tucat házból meg néhány bazárból álló kis település, helyiektől meg itteni mászóktól hangos leginkább valami vásári forgatagra emlékeztet. Lábakon álló heggesztett vas tűzhelyeken valami helyi specialitást készítenek, ami biztosan finom de leginkább bosszantó, hogy  a füsttől nem látsz semmit meg levegőt sem kapsz.

Nem is kóstoljuk meg, inkább fogjuk a zsákjainkat és elindulunk a kötélpálya alatt kanyargó sziklatörmelékes úton. A talaj vulkanikus eredetű, a környező falakon fekete, vörösesbarna kőzettel elég zord látványt nyújt. Tulajdonképpen önmagában nagyon szép volna de minden tele vashulladékkal, ipari szeméttel meg drótkötéldarabokkal amitől az egész úgy néz ki mint ahogy a 'zóna' festhet a Stalker-ben. Az idő kezd javulni, a napsütésben kényelmesen 2,5 óra alatt teljesítjük a távot ma éjszakai szállásunkig a Krugozor állomásig (2970m). Ez tulajdonképpen a régi felvonóépület, hasonló vasbeton monstrum mint a lenti. Minden kialt, csak a gépkezelő személyzet és néhány helyi tourist van fent akik a kabinnal érkeztek. Körös körül sziklatörmelék, táborhelynek nem épp ideális azon gondolkozunk, hogy valahol az épületben húzzuk meg magunkat éjszakára de az egész barátságtalan szürke hideg és huzatos, ezért inkább körbejárjuk a környéket hátha találunk egy jobb helyet. 

Végül úgy döntünk, mégis kint töltjük az éjszakát, adódik is egy hely a felvonóház teraszának vasbeton lemeze alatt így egyúttal védve leszünk az esőtől ami megint elkezdett cseperegni. Praktikusan nem akarjuk eláztatni a sátrunkat főként a plusz súly miatt amit cipelése jelentene. Így is küzdünk minden dekagrammal, feljebb pedig az egyre ritkuló levegő miatt még rosszabb lesz. Ennek szellemében sátorállítás után korai vacsora, hogy tartalékainkat fogyasszuk főzünk egy jó levest utána pedig finom helyi meg otthoni sajtot eszünk. 

Kora este alszunk, vagy legalábbis megpróbálunk mást úgysem tehetünk mert szakad az eső. Következő úticélunk a Mir állomás, ami a ház melletti sziklák mögött magasodik.

terskol, kabardino-balkaria

   A vonat egész éjjel zötykölődött mintha ki akarna siklani így aztán nem igazán tudtam aludni, amihez még a 3:48-as hajnali érkezés is jócskán hozzájárult. Mondjuk arra elég kevés az esély, hogy az igazak álmát aludva tovább menjen az ember mint ameddig a jegye szól, a kocsikísérőkkel való eddigi tapasztalataink alapján azt hiszem inkább le lennénk  hajítva a vonatról a cuccainkal együtt Mineralnie Vodyban, ha nem kelnénk fel. Mivel ezt egyáltalán nem szeretnénk, meg a két napja tartó vonatozást is kezdjük már nagyon unni, fél három előtt a folyosón ücsörögve várjuk, hogy begördüljünk végre az állomásra.

Megállás után majdnem utolsóként szállunk le, a peron csupa víz az esőtől ami azt jelenti az időjárás nem a legkedvezőbb számunkra. Álmosan haladunk az állomásépület felé, egy farmerkabátos, bajuszos, zömök figurát keresve az emberekkel teli pályaudvaron. Ő Mihail, az itteni kontaktunk aki elvileg továbbvisz minket a Baksan völgyben lévő kis faluba, Terskolba. A fuvart még otthonról egyeztettük vele és reméljük, hogy itt is lesz mert ha nem akkor a többszáz kilométeres további utat tehetjük meg helyi busszal. Ez önmagában nem volna gond de nagyon körülményes és többszöri átszállással legalább egy teljes napunk rámenne. Néhány perc múlva megszólít valaki akire illik az otthon kapott személyleírás, neki könnyebb volt ránktalálni csak ketten szálltunk le hátizsákkal és túrafelszereléssel. Az állomás mögötti utcában parkol, bedobáljuk a zsákjainkat és már robogunk is az úton reggeli ködös, szitáló esőben. Hajnal lévén alig van forgalom szinte egymagunk haladunk, a kétsávos út mentén álló rendőrjárőrök és a sűrűn felállított katonai őrposztok mellett. A Kabard-Balkár határt jelző oroszlános kapuig összesen öt ellenőrzőponton haladunk át, szerencsére nem firtatják ki ül az autóban Mihail pedig úgy tűnik mindig talál valami elfogadható magyarázatot arra, hogy mit keres errefelé ilyen kora reggel. Az ablakon át a környéket figyelve kicsit furcsa érzésem van, nem is annyira a dolgok régiek, inkább mások mint európa nyugatra eső felében. Mindenhol a gyerekkoromból megszokott Orosz járgányok, de most épp egy Ikarus busz halad ekőttünk szédületes 70 km/h sebességgel és egy komplett mintás szőnyeggel a hátsó ablakában amit valami függönypótlónak akasztottak oda. 

A nap lassan felkel, de az eső nem hagy alább sőt egyre barátságtalanabb az idő már rendesen esik mire valamikor nyolc óra után Terskolba érünk. Terskol Azauval szomszédos kis település, nem messze az Elbrusz déli, normál mászóútjának kiindulópontjától. Terveink szerint megszállunk itt egy éjszakára és megpróbáljuk minél hamarabb elintézni a kötelező papírmunkát azaz a vízumaink regisztrációját. Mihail megáll egy kis háznál, ahol adnak ki szobákat és sgítőkész módon felveri a tulajt reggeli álmából aminek eredményeképpen fél órán belül van hol aludnunk. Az ár 600 rubel, de mivel a kommunikáció nagyjából az activity szintjén folyik, nem tudjuk fejenként ennyi vagy maga a szoba egy éjszakára. Úgy döntünk nem firtatjuk, jó lesz ez amúgy sincs kedvünk visszamenni az esőbe és tovább keresgélni, sokkal olcsóbb szállást valószínűleg úgysem találnánk. A másik ok, hogy álmosak vagyunk az előző éjszakai nem alvásnak köszönhetően, úgyhogy miután leraktuk a cuccainkat le is fekszünk pár órára aludni ami rettentően jól esik. 

Pár perccel dél előtt dörömböl valaki az ajtónkon kiderül a tulaj az és azért jött mert a postára kell mennünk lepecsételtetni az okmányainkat. Ezt mindenképp el kell intéznünk még a mai nap de ő szívesen segít úgyis arra megy. Persze örömmel fogadjuk a felkínált segítséget, néhány perc múlva már a postahivatalban vagyunk ami a szállásunktól jó ha ötven méternyire van. Eddig is tudtam, hogy ez az ország a hivatalnokok paradicsoma de miután elkezdjük intézni a papírjainkat öt perc sem kell, hogy értetlenül álljak a minden logikát nélkülöző ügyintézést nézve. Miután minden papírunkat lemásolták, kapunk egy fecnit amivel el kell mennünk valami megjegyezhetetlen nevű helyi pénzintézet itteni fiókjába, ami a két km-re lévő Cheget Hotelben van és be kell fizetnünk fejenként 30 rubelt. Ha ez megvan akkor a bizonylatot vissza kell hoznunk ide és folytatódik az ügyintézés persze új sorbanállás meg minden ami kell. Elsétálunk a szemerkélő esőben, befizetjük a pénzt, kapunk egy halom cetlit amivel visszasétálunk. Megint sor, újabb papír kitölt, de most még a vonatjegyünkre is szükség van amit persze a kalauz nem adott vissza. Szerencsére előrelátóak vagyunk és van egy másolatunk plusz egy szkennelt változat a postafiókunkban mindenből, fő a biztonság. Ez most pont jól jön, kész is lennénk de még fizessünk be itt 420 rubelt - most persze itt is lehet ki érti ezt. Miután megvan a vízumregisztáció ami nélkül itt nem élet az élet, még elsétálunk a hegyimentők itteni irodájába ahol nyilvántartásba vesznek minket. Ez ugyan nem kötelező de ajánlott mert ha a megadott időpontra nem jönnénk le a hegyről akkor elkezdenek keresni és ha baj van akkor lehet, hogy megússzuk. Mivel a legjobban angolul beszélő is fényévekre van a basic szinttől mire megtalálnak valószínűleg úgyis megfagyunk de legalább van egy telefonszámunk amit addig is hívogathatunk. 

Ránkesteledik mire visszaérünk a szállásunkra, de mindent elintéztünk amit mára terveztünk. Ma még egy utolsó jó zuhany aztán alvás, holnap kezdődik a túra igazi része.

úton

   Mit is írjak erről a napról, tulajdonképpen az egészet egy vonaton töltjük ami rettenetesen unalmas tud lenni. A járat menetrend szerint Kiev és Kislovodsk közt közlekedik, minket majdnem a végállomásig visz valamivel előbb, Mineralnie Vody-ban tesz majd ki valamikor holnap hajnalban vagy inkább korareggel. A huszonhét órányi vonatút alatt szinte semmi sem történik ami említésre méltó, igyekszünk elütni az időt amennyire csak tudjuk.

Egyetlen esemény az Orosz határ átlépése. A délutáni órákban megállunk egy kietlen állomáson, először egy terepruhás katona jön fel kutyával, ami mindent végigszaglász, ő pedig közben a szokásos drog és fegyver készleteink felől érdeklődik. Nehéz csomagjainkat látva inkább legyint és továbbáll, úgy tűnik nincs sok kedve dolgozni amit nem nagyon bánunk. Jöhet a következő kör, az útlevél vizsgálat. Ehhez összegyűjtik az összes kocsiban lévő utas dokumentumait majd kezdődhet a feldolgozás, ami a kocsikísérő fülkéjében történik. Egyszercsak megjelenik a kalauz, mutogatva próbálja megtudni beszélünk-e oroszul vagy ukránul. Bepróbálkozom az angollal de csak csóválja a fejét, közben int, hogy kövessük mert a vámtisztek beszélni akarnak velünk. Nem vagyok bizakodó látva a nagy darab hivatalnokot aki épp az útlevelmet lapozgtja. 

- Vengrija? - hangzik a kérdés. 

- Da... - válaszolok azon gondolkodva mi a fenét is akarhat. 

Persze tudom, hogy pénzt de előtte mindig megvan a színjáték és előre sosem tudni lesz-e valami más is ezen kívül. Kis szünet után aztán megkérdezi van-e nálunk forint és ha igen, láthatná-e. Az utolsó kétezresemet húzom elő, amit a hazaúti jegyre tartogattam, átnyújtom neki mire hosszas vizsgálódásba kezd. Forgatja, nézegeti majd mutogat maga felé jelezve a kérdést neki adom-e. Nem mondom, hogy nem számítottam valami ilyesmire de mégis abszurd egy kicsit, hogy magyar pénzzel nyúl le. Mondjuk az is, hogy pénzt szed azért, hogy a teljesen rendben lévő útlevelünkbe pecsételjen meg elfogadja a nyolcvanhatféle egyéb dokumentumot amit be kellett szereznünk ehhez a látogatáshoz. Természetesen hevsen bólogatok, érzékeltetve hogy ezt kifejezetten neki szántam és tartsa meg nyugodtan. Rendkívül boldognak tűnik és oroszul valami olyasmit mondhat, hogy menjünk csak vissza a fülkénkbe, ő mindjárt lepecsételi a vízumainkat és ezzel minden rendben is van. Valóban, negyed óra múlva kezünkben vannak az okmányaink, beléptünk Oroszországba. A fejenként ezer forintos kenőpénz igazán baráti. 

A vonat néhány perc múlva zakatol, már Orosz tájak az ablakokban, erdők, hatalmas folyók, gyárak, városok, estig nézem az elhaladó képeket. Még egy éjszaka zötykölődés és elérjük a végállomást.

kiev, ukrajna

   Reggel arra ébredünk, hogy mocsok hideg van. Talán a visszafogottan kedves kocsikísérő lány hagyta bekapcsolt állásban a szellőzőrendszert vagy kint ilyen az idő nem tudni, habár álmos szemmel kinézve elsőre nem látszik borúsnak az ég. A vonat komótosan halad, szinte percre pontosan a menetidő szerinti időpontban, valamikor dél körül érkezünk a kievi pályaudvarra. Monumentális állomásépület, a maga nemében szép is de nekem kicsit sok ez az oroszos giccs. Jó tizenkét óránk van itt a csatlakozásunk valamivel éjfél előtt indul, az a tervünk addig megnézzük a várost vagy legalábbis egy részét.

Első utunk a csomagmegőrzőhöz vezet ami az állomásépület alagsorában van, itt 14 helyi pénzért lerakhatjuk 20kg körüli zsákjainkat egy számzáras kazettába. Használata egyszerű, belülről beállítod a kódot, rácsapod az ajtót aztán irány a város. Az állomás előtt óriási a forgatag, csak nagynehezen találjuk meg a metrólejárót. Itt még az érmés beléptetőrendszer működik mint régen nálunk csak először egy műanyag zsetont kell váltanod így aztán baromi hatékony a rendszer semmi sorbanállás meg ilyesmi flottul megy az egész, nincs tömeg, de most csak viccelek. Végre átjutunk a peron óriás mélységben, ehhez képst a moszkva téri állomás kéregvasút. Lent stílusosan egy Lenin dombormű fogad, nem tudom ezt csak itt felejtették vagy még mindig úgy gondolják itt a helye. Három megállót megyünk a városközpontig innen gyalog, céltalanul bámészkodunk meg megnézünk minden útbaeső és előre kinézett nevezetességet. 

Igazi vénasszonyok nyara, sárgásbarna hulló falevelek a járdán, tiszta kék ég ennél jobb városnéző idő nem is kell. Kiev számomra igazi meglepetés, a széles belvárosi sugárutak mellett sétányok, a platánfák alatt padokon ülő kávézó, cigarettázó beszélgető emberek. Mi is veszünk egy feketét, leülünk egy padra nézelődve, időnk rengeteg van és ez esik legjobban a koradélutáni napfényben. A kávé után továbbindulunk a főtér felé ami nem túl megnyerő úgyhogy hagyjuk is, inkább a háttérben látszó hagymakupolás épületek felé vesszük az irányt. Templomok errefelé csak trabantkék és kórházzöld színben léteznek, mintha ez valami hagyomány lenne. Ez a mostani a kék színűek közül való, vakítóan csillogó arany tetővel a tetején. Körbejárjuk az egész kolostorkertet, majd a másik oldalon egy sétányon leereszkedünk a folyópartra egy hasonlóan kellemes városrészbe. Jócskán elmúlt dél és a séta is meghozta az étvágyunkat úgy döntünk eszünk valamit, az utca amin haladunk tele hívogató vendéglőkkel, teraszos kiülőkkel. Egy jó kajálás után visszaindulunk az állomás felé, metró helyett inkább gyalog tesszük meg az út nagy részét. Festőkkel, antikárusokkal teli utcákon haladunk, elsétálunk Mihail Bulgakov szülőháza mellett, de sajnos a tömeg miatt bejutni lehetetlen. Hosszas séta meg egy megállónyi metrózás után újra az állomáson vagyunk ahol még vásárolunk némi kaját és vizet az újabb egy napos vonatútra. 

Az idő lassan de végül eltelik, jó fáradtan baktatunk a peronon a vonatunk mellett ami megszólalásig ugyanolyan mint amivel jöttünk, még az utaskísérő lány is hasonlít legalábbis abban, hogy ő sem mosolyog sokat.

úton

   A sok tervezgetés után végül vonattal vágunk neki. Nem azért, mintha ez lenne a legjobb megoldás, kényelem szempontjából legalábbis biztosan nem. A teljes menetidő 55 óra, ami odafelé még jópofának tűnik de ugyanezt az utat visszafelé is megtenni nem biztos, hogy jól fog esni. Viszont vonattal az út ára alig valamivel több mint ötvenezer forint, ha repülnénk akkor majdnem ennek háromszorosába kerülne a jegy és a pénz fontos tényező. Főleg fontos akkor ha olyan országba mész ahol a hírek szerint a hivatalos szervek ahol csak lehet lehúznak, jogos vagy mondvacsinált indokkal de inkább az utóbbival.

Hogy a hasznos információkat se hanyagoljam el, mindjárt az elején azzal kezdem, jegyet venni nem egyszerű dolog. A MÁV széttárja a kezét, hogy ő bizony csak Kievig tud adni, tovább nem, ráadásul azt is drágán csak az Ukrán fővárosig több mint a fele a későbbi teljes útiköltségünknek. Marad tehát a csapi vagy az ungvári vasútállomás ahol meg lehet venni a jegyet Kievig majdnem tized áron, Mineralnie Vody-ig pedig a fent említett összegért. Persze azt a tortúrát amit a határon való átlépés jelent szívesen kihagytam volna de más lehetőség híján muszáj volt elvesztegetni fél napot citromba harapott ábrázatú Ukrán határőrök és határőrnők remek társaságában.

Viszont végre van jegyünk, már csak a következő két napot kell kibírni amit vonaton töltünk. Így persze a lehető legtöbb átszállást vagyunk kénytelenek megtenni, de valamit valamiért. A Záhonyig tartó szakaszt sima belföldi IC járattal tesszük meg amin kiderül, hogy a korábban megvett helyjegyünk rossz napra szól. Szerencse, hogy tudunk venni egy másikat de kidobott kétezer forintot jelent mindjárt az elején. Még jó, hogy a Nyugati Pályaudvar pénztárában kinyomtatott menetrend alapján vettük a jegyeket, no comment. Egy kávé után felszállunk a Záhony és Csap közt közlekedő összesen egy kocsiból álló már jócskán teli vonatra. Miután a kalauz elmengy, két hetven év körüli néni a szomszéd ülésről egyből azt kérdezi eladnánk-e nekik a jegyeinket mert az négy napig érvényes és ők gyakran járnak a két város közt. Egyébként egy testvérpár egyikük Csapon, másikuk Záhonyban él. A jegyeket odaadjuk ingyen, mi úgyis csak másfél hét után jövünk vissza. Annyira megörülnek az ajándéknak, hogy leszállás után elkísérnek a váróig minden jótanács, jókívánság és sok köszönöm társaságában. Itt újabb négy óra dekkolás, kihalt az egész állomás sehol nincsenek emberek. Nem csodálom látva a rengeteg katonát és vámost akiknél mintha alkalmassági feltétel volna, hogy ne tudjanak mosolyogni vagy legalábbis ne akarjanak.

A vámon egyenes kérdések záporoznak felénk mint pldául van-e nálunk fegyver, viszünk-e drogot meg ilyen hülyeségek. Nilván nem, úgyhogy ezen túl is lépünk. Ezután kezdik, hogy hogyan kaptunk orosz vízumot, meg hogy miért van Ukrán belépési megtagadás az útlevelünkben. Elmesélem az egész történetet arról, amikor céges kocsival de közjegyző által hitelesített meghatalmazás nélkül akartunk átmenni a határon pár napja, hogy végre valahára megvegyük a vonatjegyünket Ungváron. Megint ejnye-bejnye de végül nagy nehezen túlteszik magukat a dolgon és probléma nélkül átengednek, belépünk Ukrajnába.

A csapi főtér telis-tele kis beülős helyekkel, részegekkel, bámészkodó emberekkel, mi is beülünk egy kávéra így talán gyorsabban megy az idő. Persze megint nem ússzuk meg a társaságot, egy volt helyi vámtiszt ül az asztalunkhoz, alig áll a lábán és egyfolytában arról szövegel, hogy a Szovjet érában ő mekkora hatalmas ember volt meg mennyire félt tőle mindenki. Azt, hogy erre miért büszke nem igazán értem, de indezt másfél órán keresztül tolja mackóalsó-zakó-baseball sapka kombinációba öltözve. Végül eltelik az idő neki is mennie kell és a mi vonatunk is indul lassan. 

Kievi éjszakai vonatunk már nyolc előtt az állomáson áll, egy mosoly nélküli szőke ukrán lány a kocsikísérő. Megpróbálunk kommunikálni de reménytelen, kezdem úgy érezni csak illúzió, hogy az angollal itt bármire is megyek. Minél beljebb haladunk a volt Szovjetúnió belsejébe, annál kisebb az esély arra, hogy az oroszon és az épp aktuális helyi nyelven kívül az emberek bármi mást beszéljenek. A vonat viszont legalább pontosan indul, rövid teázás után - amihez a forróvizet a vagonba épített szamovár-szerű bojlerből nyerjük - megágyazunk és el is tesszük magunkat holnapra. Ezen a járaton alig van utas, nincs zsivaj és mászkálás így reméljük holnap kipihenten érkezünk meg Kievbe.

úticél: kaukázus, orosz föderáció

   Régi tervem az Elbrusz, Európa legmagasabb pontjának megmászása. A "Seven Summits"-ként emlegetett óriások egyikéről van szó de számomra nem is annyira ez volt a lényeges, hanem viszonylagos elszigeteltsége miatti vadregényes és érintetlen volta vonzott leginkább.

Most így utólag szerkesztve a hegyen egy kockás, kievi pályaudvaron vásárolt iskolafüzetbe megírt naplót, a való élet kicsit másként fest mint a korábbi elképzeléseim. Érintetlenségről - legalábbis az Elbruszt tekintve - szó sincs, mégis a Kaukázus és a Baksan völgy mindezek ellenére lenyűgöző. Elszigeteltségről - legalábbis elméleti értelemben - szintén nincs szó, gyakorlatilag azonban a korrupció és az utazáshoz szükséges dokumentumok beszerzése, a nyelvi nehézségek annyira megnehezítik az odajutást, hogy a nyugati világ számára még mindig nem rutin úti cél. Ottlétünk alatt mindössze két nyugat-európaival találkoztunk, a maradék néhány mászó mind helyi vagy valamelyik Orosz Föderáció-beli tagországból érkezett, leszámítva még egy jó arcokból álló Lengyel társaságot. Ez persze abból is adódik, hogy szeptember már nem mászó szezon, habár a hegyet a szélsőséges téli napok kivételével egész évben másszák.

A terület viszonylagos "ürességét" mi persze egy percig sem bántuk, a magunk lassú és nyugodt tempójában haladtunk felfelé, élveztük a kilátást, fotózgattunk én pedig lejegyeztem az aznapi említésre méltó dolgokat. Ezek következnek most.