Késő estig zúgott a felvonó gépháza pedig az utolsó járat már délután négykor elment. Az éjszakai zaj ellenére reggel mégis frissen kelünk, félrehúzva a sátorponyvát a kilátás pazar, szemben a Donguzorun és a Nakratau 4000m fölé magasodó hófödte csúcsa. Reggeli és kényelmes pakolás után ismét útnak indulunk a Mir állomás (3470m) felé kanyargó, ezúttal jóval hosszabb szakaszon. Felfelé haladva egyre több a vashulladék, komplett rácsos távvezetéki oszlopok, acélgerendák a kövek közt. Eddigi tapasztalataink szerint majdnem biztos, hogy errefelé másfél kilométeres körzetben találsz egyet a következők közül: d=0,8m átmérőjű fogaskerék vagy ennél nagyobb, csődarab hegesztett karimával, rácsos tartó, tank vagy teherautó roncs. A drótkötelet már nem is említem mert abba szinte minden méteren belebotlunk.
Újabb 2 óra elteltével elérjük a Mir állomás épületét. Hóvihar közeleg és egyetlen bivakházat sem látunk a környéken amit különösen azért keresünk mert még lent a faluban megbeszéltük egy helyi arccal, hogy megszállunk idefent a dácsájában. A gond csak az, hogy elfelejtette elmagyarázni, hogy a rohadt sok épület közül amit feljebb a hegyoldalban látunk melyik is az övé, meg egyáltalán őt magát hogyan találjuk meg. Az sem kizárt, hogy említette de az orosz, az angol és a német egy különos keverékét beszélte, így nem igazán sikerült megértenünk. Mivel itt a Mirnél csak két zárt épület van ami szállásként működhetne, a felvonóházban lévő kis kantinban egy tea mellett úgy döntünk tovább indulunk felfelé. A Garabashi állomás további jó háromszáz méternyivel magasodik fölöttünk. Közben elkezd havazni, körülöttünk sötét felhők gomolyognak aztán nagyjából százötven méternyi emelkedő után hirtelen megszűnik, az egészet pillanatok alatt napsütés váltja fel.
A meredek emelkedő ellenére gyorsan elérjük a hordókat ahol alig egy pár ember lézeng. Érdeklődni próbálunk hogyan kaphatnánk helyet valamelyik hordóban de senki sem ad érdemi információt, legsűrűbben a "nye panyimaju" válasz hangzik el amivel aztán jól ki vagyunk segítve. Tanultam volna rendesen az általános iskolában, most könnyebb lenne a dolgunk. Az épületek kaotikus együttese közt keresgélve találkozunk egy csapat osztrákkal akik helyi hegyivezető lányokkal északi irányból jöttek fel. Az egyik vezető Ana jól beszél angolul és nagyon jófej módon felajánlja, hogy aludjunk az ő bivakházukban valahogy majdcsak elférünk. A csapatuk hajnali háromkor indul ratrakkal 5000 méterig, onnan másznak tovább a csúcsra. A ratrakos megoldáshoz nem nagy kedvünk van ezért útközben megkérdezünk egy, a hordókkal szembeni konténerek mellett ücsörgő öreget van-e szabad hely. Szerencsénkre van, sőt egy teljes konténer üres így megköszönjük a korábbi invitálást és tartjuk az akklimatizációs programot.
Az öreg aki a kulcsot adta eltűnt, az este is leszáll lassan, még vacsorázunk egy jót és fotózzuk a kaukázus fölötti naplemente szebbnél szebb fényeit. Lefekvés előtt felfedezőútra indulok a mellékhelyiséget keresve. Egy sziklapárkány peremén találom meg bent jégcsapok és tíz centiméter hó, a deszkák közt úgy süvít át a metsző szél mintha ott sem volnának. Ilyen gyorsan sosem végeztem még.
No comments:
Post a Comment
Ezt mondom: