8814logo 8814alcim
transparent iamsocial 8814exploreronpicasa youtube sendamessage recommend
Showing posts with label luzon. Show all posts
Showing posts with label luzon. Show all posts

Thursday, 18 February 2010

donsol, fülöp szigetek


   Esős napra ébredtünk. Az ég csupa felhő, minden tiszta víz meg pára, úgy néz ki egész éjszaka esett. Ebből szerencsére semmit nem vettem észre hála az előző két napi nem alvásnak, viszont a mai cetcápa leshez nem éppen a legjobb a borus idő. Persze ha már itt vagyunk ez nem riaszt vissza, negyed hétkor már a hajóállomás felé gyaloglunk ami a parti bungalónktól alig öt perc séta. Elég nagy a kavalkád, cápaleshez legjobb a reggeli-koradélelőtti időszak így a legtöbben már készen állnak. Tömeg szerencsére nincs, az idejutás nehézsége elég jól megszűri az embereket talán tíz csónak fut ki mindegyikben legfeljebb hat ember, meg a személyzet ami egy kormányosból, két felderítőből és egy vezetőből áll.

Későn indulunk, mire sikerül hat embert összehozni elmegy az idő, ráadásul a vezetőnk sem akar megérkezni, de kis késéssel valamivel fél nyolc után már a vizen vagyunk. Egy osztrák pár és egy svájci lány egészíti ki a csapatot, mindannyian errefelé dolgoznak, az osztrákok kínában tanítanak angolt, a svájci szingapúrban dolgozik a hazai kormánynak, most pedig átugrottak ide egy kis pihenésre. Mindannyian búvárok is, a csapatból én vagyok a legrosszabb úszó - egyszer meg kéne már tanulni rendesen...- mégsem akarom kihagyni a ritka lehetőséget, ki tudja mikor adódik ilyen, talán soha többet. Az első ugrásra jó fél órát várunk amitől féltem bejött, kevés a fény nehéz észrevenni a célpontot. Az egész úgy néz ki, hogy a hajó tetején figyelő felderítő meglátja a halat illetve az árnyékát, jobb esetben a hátuszonyát ezután jelez a kormányosnak aki igyekszik jó pozícióba állítani a hajót lehetőleg úgy, hogy ugrás után szembe ússzon velünk a hal. A vezető megadja a jelet, mindenki elkezd az állat irányába úszni, fej a víz alatt, lélegzés pipával. Az első találkozás elég megdöbbentő még úgy is, hogy csak a hátát látom óriási méretek, nagyjából egy buszhoz lehetne hasonlítani. Errefelé 10-12 méteres a legnagyobb, mi egy nagyjából 8 méteres példánnyal találkozunk. Nyugodtan halad mint a hetes busz a reggeli forgalomban, mellette kalauzhalak, nem nagyon érdekli a pár bámészkodó aki egy darabig mellette úszik. Amikor megunja lejjebb merül, ide már nem tudjuk követni. Még kettőt látunk, ebben az időben elég reménytelenül körözünk a parttól száz méternyire, nehéz észrevenni őket. Többször elered az eső, az idő is eltelt lassan dél felé jár, visszaindulunk a partra mára ezt dobta a gép, de ennek is nagyon örül mindenki. A nap másik fele következetes semmittevéssel telik, jól főznek errefelé, jó kajákat, jó kávét, ki is próbálunk párat az étlapról. Közben megbeszéljük, ha holnap jó idő lesz megpróbáljuk mégegyszer úgyis van még másfél napunk itt. A holnapi délutánra meg kibéreltük az egyik helyi arc oldalkocsis motorját, azzal szeretnénk bejárni a közeli helyeket. Este beszélgetés a holland szomszédokkal aztán alvás, fárasztó dolog az úszkálás, a semmittevés meg főleg, mindenki egyből elalszik.

Reggel hétkor kelünk, az ég tisztakék, sehol egy felhő. Alig háromnegyed óra múlva már a tengeren vagyunk ezúttal ketten, rajtunk kívül még egy vietnami, egy spanyol, egy svéd és egy amerikai alkotja a hatfős csapatot. Szerencsésebb a kezdés tíz perc sem telik el és már a vízben vagyunk, a napsütésben sokkal jobbak a látási viszonyok. Kilencig ötször ugrunk, az egyik alkalommal percekig úszom egy közel nyolc méteres példány feje mellett, néha előtte ahogy sikerül. A szája majdnem két méter széles, félig nyitva épp planktonokat reggelizik közben meg nagyokat pislog az öklömnyi szemeivel, láthatóan nem zavartatja magát. Ritka szerencsénk volt ilyen nyugodt példányt látni karnyújtásnyira ráadásul ennyi ideig elég ritkaság, ígyhát örülünk is főként, hogy sikerült egy rövid vízalatti videót is felvenni. A svéd meg az amerikai velünk ebédel még jól elbeszélgetünk bár az amerikai elég agymosottnak tűnik, leszerelt katona megjárta vietnamot, irakot de most is arról beszél mennyire fontos a hadsereg és hogy az egész csak a békéért van.

Ha ma az "USA World Domination Tour" pólót vettem volna fel még jobbat vitatkozhatnánk a nézeteinkről, de így elköszönünk és elindulunk a bérelt járgánnyal, hogy megnézzük a környéket. Sajnos elég szar az egész, szitál a kormánya meg lefullad minden fékezéskor, de haladunk. Nem sokáig, mert az egyik éles kanyarban egy gyerek szalad át előttünk és majdnem az árokban kötünk ki, egy épp ott fekvő lepusztult csónaknak ütközünk szédületes sebességgel ami nagyjából 5 km/ó. Erre egyből odacsődül mindenki, hogy mi történt de látják, igazából semmi komoly megyünk is tovább illetve inkább haza mert ezzel a tragaccsal csak szenvedés az egész. Este elmegyünk inkább a folyóra szentjánosbogarakat nézni amik tömegesen repkednek a folyó menti mangrove fák körül. Holnap pedig tovább indulunk Palawanra, ezúttal végre éjszakai buszok helyett belföldi fapados járatokkal.


Sunday, 14 February 2010

úton


   Rövid beszélgetést követően még lemostuk magunkról a port ennyi luxus jár, főként ha az ember tizenkét órás buszozásra készül. A busz este nyolckor indul, és valamikor hajnal öt körül ér Manilába. Szinte kivétel nélkül turisták vannak rajta, két amerikai lány épp most öltözik át, mások pakolják a hátizsákot, kaját vesznek vagy épp szedik elő a polárokat. Buszra egyébként hálózsákot felvinni sem hülyeség, szinte kivétel nélkül szétfagyasztják az embert főleg ha éjszakai járatról van szó. Mintha nem lenne fokozat állító a klímán csak on meg off pozíció, abból is gyárilag leheggesztve a bekapcsolt állás. Hiába, néha nehéz az itteniek gondolkodását megérteni.

Pontosan indulunk, de valami nincs rendben mert alig haladunk. Aludni próbálok, nem sok sikerrel a visszaúton gondolkodom, még mindig nincs repülőjegyem Palawanról Manilába. Egyszercsak megállunk valahol a semmi közepén, lerobbant a busz a hűtéssel van gond. Talán jön egy másik, addig várunk türelmesen mást úgysem tehetünk. A buszon utazó öt-hat Svéd már elég jó állapotban van a helyi vodkától meg az egész napi folyamatos sörözéstől. Fényterápián vannak itt - legalábbis mi így hívjuk mert az otthoni TB állja az útjuk felét - ki is használják rendesen már a batadi ösvényen összefutottunk ahol hasonlóan vidámak voltak. Előszedik a hátizsákból az iPod dokkolót máris van zene ráadásul egész jók, számomra ismeretlen svéd zenekarok, később Jefferson Airplane meg hasonlók, illik az út melletti céltalan ücsörgéshez, spontán beszélgetéshez. Két óra múlva megjön a másik busz, ezek szerint nem haladtunk túl sokat Banaue óta. Átcuccol mindenki aztán indulás megint, Maniláig további három óra késést szedünk össze ez pont elég ahhoz, hogy az utasok fele lekésse a csatlakozását vagy legalább rohannia kelljen hozzá. 

Mi buktuk a reggel hatkor induló vonatunkat úgyhogy vagy kivárjuk a holnapit, vagy buszra váltunk egyik rosszabb mint a másik, az út nagyjából tizenhat óra. Ebben az országban egyik helyről a másikra eljutni és mindezt időben, több energiát visz el mint bármi más. Rövid megbeszélés után úgy döntünk, hogy a gyorsabb éjszakai busszal megyünk amivel reggel hét körül érünk oda. Nem mondom, hogy örömmel tölt el egy újabb átbuszozott éjszaka gondolata. A fennmaradó időben viszont legalább elintézi mindenki az elmaradt dolgait itt a fővárosban, én például a repjegyemet, az offline írások feltöltését, e-mailek megválaszolását meg ilyenek. 

A busz pontosan indul, az esti manilai dugóban lépésben haladunk, jó egy óra míg kiérünk a városból pedig irányonként öt sávos az út. A sofőr egész éjszaka padlógázzal tolja, ami a legelső ülésből nézve néha kicsit aggasztó de legalább haladunk, szinte pontosan reggel napfelkelte után pár perccel érkezünk meg a Legaspi buszállomásra. Háttérben magasodik a Mount Mayon, a látvány kárpótol az átalvatlan éjszakáért. A hegy az egyik legveszélyesebb vulkán a világon 2462 m magas, 1900 óta körülbelül tizenötször tört ki. Mivel aktív, nem is lehet felmenni, ha az embernek szerencséje van a vezetője felviszi 1800 m magasságig de a mérgező gázok miatt ettől feljebb senkit nem engednek. Sajnálom mert a hegyek mindig vonzanak de ez van, helyette messziről nézem amíg az első járat befut Donsol felé. Kis alkudozás után bepréselődünk a helyiek mellé, mindenkinek jó, hogy megosztjuk a költségeket. Innen még egy óra buszozás, cserébe az elmúlt két éjszakai nem alvásért megszállunk egy kis bungalókból álló tengerparti szálláson. Miénk egy iker bungaló egyik fele, saját tengerpart, kókuszpálmák meg minden ami kell. Délelőtt még regisztrálunk a holnapi programra amiért tulajdonképpen leküzdöttük ide magunkat. Ha minden igaz sikerül majd látni néhányat a partok közelében élő nagyjából harminc példányos cetcápa populációból, amire ebben az időszakban elég jó esélyünk van. Hát majd meglátjuk, mit hoz a reggel.




Friday, 12 February 2010

batad, fülöp szigetek


   Tegnap este megszálltunk a Green View Inn-ben ami jól hangzó neve ellenére a város közepén épült szorosan beékelődve a folyóparti házkupacba. Érdekes épület, bemegy az ember az utcáról aztán lefelé kell haladnia mert az egész a hegyoldalba lett barkácsolva. Reggel kelés után gyorsan ki is jelentkeztünk a -1. emeleti szobánkból, hogy rövid kajálás után a néhány kilométerre lévő völgyben fekvő Bangaan és Batad felé induljunk. Az a terv, hogy az éjszakát a völgyben töltjük így a cuccaink nagy részét hátrahagyjuk itt, banauei szállásunkon. A holnapi éjszakai buszunk úgyis innen indul Manilába, addig ellesznek itt csak a legfontosabbakat cipeljük mivel komoly szintkülönbségeket kell majd gyalogosan leküzdeni. Először Bangaanban állunk meg ami a Batad melletti szomszédos völgyben fekvő kis falu. Elvileg ezt könnyebb megközelíteni de a táv nagyjából 10 km a jól megszokott hegyi utakon így azon gondolkodunk valami járgánnyal kellene lenyomni a táv oroszlánrészét. A falvakba úgysincs semmilyen közúti kapcsolat oda mindenképp gyalog megyünk. Menetrend szerinti busz az elágazásig természetesen nincs, a Jeepney ára elég lehúzó így végül egy oldalkocsis motorbiciklinél kötünk ki. A gazdája elvisz minket hatszáz pesoert, egyikünk mögé ül ketten az oldalkocsiba préselődünk. Az út állapota hasonlóan jó mint annak ami Kabayanba vitt, húsz perc száguldás után úgy érzem az összes vesekövem liszt finomságú porrá vált. Cserébe viszont van friss levegő meg lehet mozizni a tájat amikor kell, megállunk fotózni vagy csak szimplán bámészkodni. 

Háromnegyed óra elteltével elérjük a bangaani elágazást, innen indul az ösvény ami levezet a völgybe. A környéken lévő hegyi falvak ezeréves rizsteraszaikról híresek melyik melyik a falu méretéhez képest kisebb vagy nagyobb, a terepi adottságoknak megfelelően más és más. A bangaani egy kisebb, ezt ejtjük útba előzör. A keskeny völgy alján a falu körülötte a teraszok egészen a hegyek lábáig érnek, néhány még csak elárasztva, néhányban már zöld növények. Bejárjuk az egészet, a helyiek a hüvösben tunyulnak, az iskola gyerekzsivajtól hangos épp tnítási szünet van. A déli nap már keményen érezteti hatását úgyhogy jó félórás bámészkodás után elindulunk Batad felé. Ehhez vissza kell gyalogolni az elágazásig onnan meredek terepen jó fél óra a hágóig, ami tulajdonképpen a lenti völgy kapuja. Mire felérünk jól esik meginni egy kókuszdiót. Lefelé már csak könnyű háromnegyed órás gyaloglás és a faluban vagyunk azaz csak majdnem, mert a falu itt is a völgy alján terül el, teljesen úgy néz ki mint egy kis szinpad egy óriási amfiteátrumban. Teraszok százai veszik körül egészen a hegytetőig, mintha egy topográfiai térkép szintvonalait élőben látnám. Miután szerzünk szállást a hegyoldalban lévő Hillside Innben, a nap hátralévő részét céltalan bámészkodással meg helyi kávé iszogatásával töltjük. Közben vesszük észre, hogy a teraszok a szemben lévő hegyoldalon is folytatódnak, a holnapi túrán lesz mit megnézni. 

A reggeli fények ideálisak a fotózáshoz lövünk is párat aztán a hegytetőre indulunk a teraszok közt. A legtöbb úgy van megcsinálva, hogy a szélén lehet mászkálni de néha eléggé elkeskenyedik a fal teteje, egyensúlyozni kell ha nem akar az ember fejest ugrani az egy szinttel lejjebb lévő palánták közé. Bejárjuk az egészet keresztül kasul a völgy alján lévő vízeséstől a legfelső teraszig, nagy szívás de megéri. Koradélután jó sok fotóval meg élménnyel gazdagabban irány vissza Banaueba. Kivételesen mázlink van mert be tudunk társulni egy Jeepneybe ezzel megspórolunk egy rakás időt, szűk egy óra múlva a városban vagyunk, így az esti buszig még van időnk kimenni Hapao-ba ami egy távolabbi völgy. Megint oldalkocsis motor de ha lehet még szarabb úttal meg még nagyobb sebességgel robogunk. Ezúttal én ülök hátul, a por mellett igyekszem kikerülni bételt rágcsáló sofőrünk folyamatos köpködését is. A fejemet öt percenként beverem a tetővasba, nem európai emberre méretezték ezeket, ugyanúgy mint a buszokat sem errefelé. A ralli jó volt, a táj szép de kezdem úgy érezni, itt Észak Luzonban az infrastruktúra majdnem egyenlő a nullával legalábbis ami a közlekedési hálózatot illeti. Az ember egész napokat el tud tölteni rohadtul unalmas buszokon, ezért is választottuk a mai visszaútra az éjszakai járatot. 

Épp mikor portól vastagon befutunk a szállásunkhoz, találkozunk a franciákkal, nemrég érkeztek Sagadából. Örülök, hogy el tudunk köszönni jó volt velük mászkálni, lassan indulnak haza de levezetésképp még leugranak néhány napra a tengerhez. A mi terveink hasonlóak, Manila után Legaspi majd Donsol, utána pedig Palawan az útvonal. Az eddigi sok rohanás után egy kicsit lassabb tempóval.



Thursday, 11 February 2010

sagada, fülöp szigetek


Sagada - Bontoc - Banaue















   Kevés dolgot utálok annyira mint hideg vízben zuhanyozni dehát ez van, ettől legalább felébredek. A reggeli hét órás kelés után nem egész fél órával a mellettünk lévő étterem teraszán iszogatom a kávémat. A legtöbb esetben errefelé erős túlzás az étterem megnevezés de ezt nyugodtan hívhatjuk annak, egész pofás hely óriási üvegablakokkal a szomszédos fenyőerdő felé. A kávé mellé egy Chopsey (friss zöldségek szójaszószban, rizstésztával vagy valami ilyesmi) is elfogy aztán haladunk is a megbeszélt helyre, ahol helyi vezetőnkkel találkozunk. Pár perces egyeztetés után már kifelé sétálunk a faluból, a hőség egyre nagyobb alig várjuk hogy a kellemes erdei szakaszhoz érjünk. Jobboldalt a völgyben rizsteraszok, a földeken dolgozó emberek, most van az ültetési időszak szorgosan rakják szét a palántákat. 

A falutól nem messze lévő barlangokhoz igyekszünk, ahová az itteni szokás szerint a falu halottait temetik. Szokás 1.) Egy nagy rönkfa belső részét kivájják ebbe kerül a holttest valami furcsán összehajtogatott pozícióban. Időnként valamilyen motívumot faragnak a koporsó fedelébe, legtöbbször gekkót. Amikor kész, az alany beköltözik a barlang szájában felhalmozott kupac tetejére, vagy valamelyik kiszögellésre, kisebb üregbe. Az évek során jó nagy halmot emeltek elég bizarr látvány. Szokás 2.) Sima temető mint nálunk, utunk során ezen is áthaladunk, kis fehér sírkövekkel, szép rendezett. Szokás 3.) A híres sagadai függő koporsók amikhez a szomszédos völgybe ereszkedünk le. A táj nagyon szép, sűrű növényzet közt haladunk, a szembenlévő merőleges sziklafalba vert konzolokon színes festett koporsók függenek, a legfelső úgy hat méter magasan. Kreatívak errefelé az emberek. 

Visszafelé bejárjuk a falut aztán felcuccolunk a délután egykor induló menetrend szerinti Jeepneyre (színes optikai tuningolt autók a baguioi fotókon). Ez az utolsó járat épphogy beférünk, két helyi arcnak már csak a tetőn jut hely, ők nem jönnek a végállomásig közben leszállnak valahol de addig legalább vigyáznak a zsákjainkra. A szokásos rázkódás és por után burkolt útra érünk, innen már csak jó húsz perc Bontoc. Gyilkos délutáni hőségben baktatunk a kiszemelt szállás felé. Az a tervünk, hogy holnap innen túrázunk tovább Banaue környékére, de ehhez egyeztetnünk kellene a tourist information itteni irodájával. Nagynehezen megtaláljuk, de zárva senki nem tudja mikor nyit vagy kinyit-e egyáltalán. Úgy döntünk menjünk inkább a fenébe, ez a város úgysem túl vonzó (nem mintha eddig sok az lett volna). Épp elérjük a háromórás Quezon Citybe tartó buszt amivel Banaue pont útbaesik, inkább ott alszunk aztán majd másnap innen indulunk a több mint kétezer éves batadi rizsteraszokhoz.

Valahol az út felénél megállunk, útmenti kajálda, egy sor bádogkunyhó. Épp mosz hozzák ki a frissen sűlt tavaszi tekercset, sűlt banánt rizstésztában, darabja komoly öt peso. Vannak durvább kaják is, az egyik helyi utas tizennyolc napos keltetett  tojást szürcsölget boldogan, néha kicsit megsózza aztán a benne lévő valamit egy húzásra kiissza. Azt hiszem továbbra is maradok a zöldségeknél. Folytatjuk a megszokott kanyargó utat lassan besötétedik de útközben látszik még néhány rizsterasz a völgyben. Végre megérkezünk, a buszról leszállva megint egy kaotikus bádogváros képe fogad. Nem is tudom mire számítottam... holnap Batad felé túrázunk csak természet, semmi tömeg. A rizsteraszos dolgok a következő bejegyzésben jönnek.

Wednesday, 10 February 2010

úton

   Megint egy szerencsétlen nap, az erdőtűz úgy tűnik végleg meghiúsítja kabayani terveinket. Reggeli a szomszédos vegyesboltban, a szembenlévő polcokon minden ami egy háztartásban kell alap élelmiszer, drót, lakat, szerszámok meg sok egyéb de az öreg gyorsan összedob egy rántottát. Utánna felejthető kávé, aztán mehetnénk is a megbeszéltek szerint de a helyi vezető késve érkezik és akkor sem jó hírekkel. Az erdőtűz épp a hegyi barlangok környékén tombol, ahová igyekszünk és senki nem akar felvinni minket. Az indok az, hogy sziklaomlástól tartanak és a füst is elég sűrűn gomolyog. Sokmindent nem tehetünk, az út gyalog több mint öt óra nehéz terepen és ha a sagadai buszunkat el akarjuk érni akkor az egész vállalkozás elég lehetetlen. A másik választás, hogy maradunk még egy napot és megpróbáljuk holnap de valószínű, hogy a helyzet ugyanez lesz. A helyiek szerint a barlangokban eltemetett halottak akarata ez de szerintünk valószínűbb, hogy egyszerűen csak nem kéne ész nélkül tüzeket gyújtani mindenfelé meg csikkeket eldobálni az erdőben.

A franciákkal együtt úgy döntünk megvárjuk a következő buszt Baguio felé, elmegyünk vele a főútig és ott átszállunk a Sagada felé tartó járatra. Másfél óra múlva megint a tegnapi úton zötykölődünk, csak most én ülök a völgyfelőli oldalon szó ami szó, idefelé valahogy biztonságosabbnak tűnt. Újabb rossz hír, az előttünk ülő iskolás lányok szerint mindenképp vissza kell mennünk Baguioig mert a térképen jelölt út nem létezik később kiderül, igazuk van. Fak. Senkinek sincs kedve mégegy éjszakát eltölteni abban a városban de nincs mit tenni. Visszaérve keresünk egy szállást és rövid beszélgetés után irány az ágy ma is hat órát buszoztunk, jár a pihenés. Ebben az országban kicsit körülményes a közlekedés amit ugyan tudtunk, de a saját bőrén ugye mindig jobban érzi az ember. Mindent leszámítva egyébként nagyon jó élmény volt csak kár az elvesztegetett napért.

Újabb reggel, sajnos túl korai az ébresztő, háromnegyed hatra a buszállomáson vagyunk. El akarjuk kapni az első járatot Sagada felé, indulás negyed hétkor, a menetidő megint jó öt óra. Az előző két nap alapján nem sok kényelemre számítunk, álmosan kávét szürcsölve hagyjuk el a várost ami most ébredezik. Kosz, szmog és lepattantság mindenhol, ha mondanom kéne olyan helyet a világon ahol sosem szeretnék élni ez biztosan az elsők közt lenne. Jó negyed óra múlva elhagyjuk a külvárost, rátérünk az észak felé kanyargó Halsema Highway-re ami a Cordillera hegységet szabdaló úthálózat fő ütőere. Ez azt jelenti, hogy nagyjából az egyetlen normálisan járható út észak felé. Kitartóan küszködünk a meredek emelkedőn, aztán nem sokkal később szinte vízszintesen haladunk, követjük a hegygerincet sokszor csak néhány méterrel lejjebb. Percek alatt szinte minden megváltozik, a káoszt felváltja a kellemes nyugalom és rendezettség. A friss reggeli napsütésben a koraőszi levegő illatát érzem, a tiszta időben minden irányban hegyek ameddig a szem ellát. Később apró falvak százméternyivel alattunk, rizsteraszok a zöld minden árnyalatában. Órákig haladunk így, az erősen kanyargó úton, nem sok egyenes szakaszt építettek bele de a látvány egyre szebb, kárpótol a fárasztó útért. Egy sziklapárkányon haladunk még mindig szinte vízszintesen ezután leereszkedünk egy völgybe, megérkeztünk az elágazáshoz ahol letérünk, hogy elérjük mai utazásunk végét.

Sagada, ez a Cordillera beli kis település tartogat néhány látnivalót, főleg barlangokat, rizsteraszokat és számunkra furcsa temetkezési szokásait. Megszállunk a st. Joseph fogadóban, a kert, az egész környék makulátlanul rendbentartva mintha nem is ugyanabban az országban lennék ahol reggel felébredtem. Körös körül fenyőerdők, ebben a kétezer méter körüli magasságban a növényzet szinte az otthon megszokott. A mellettünk lévő vendégházban eszünk egy jót, utánna egy kávé természetesen aztán délután már csak egy pár órás túrára van időnk a közeli hegyekben és a rizsteraszok között. Napnyugtára érünk vissza, lassan pihenni kéne. Mivel sehol sincs elérhető internet csatlakozás, ma sem postolok, irány az ágy.

p.s. A busz annyira rázkódótt hogy nem nagyon lehettett fényképezni, úgyhogy most ezzel a két linkkel kell beérnetek 1) , 2).

Sunday, 7 February 2010

kabayan, fülöp szigetek

   Az egész éjjel valami kaotikus utcai üvöltözéssel telt. Hajnal felé elaludtam jó, hogy csak nyolc körül keltünk. A buszunk tízkor indul, előtte kimegyünk a piacra fényképezni illetve, hogy valami kaja után nézzünk. A választék pazar, talán még sosem láttam ennyiféle friss zöldséget, gyümölcsöt meg minden földi jót egy helyen. Veszünk is az útra friss mangót, banánt, mandarint meg ilyesmit, néhány kiló gyümölccsel elleszünk amíg Kabayanba érünk. A reggeli nap fényei és a piac forgataga nagyon sok jó témát kínál a fotózáshoz, csinálunk is jópárat. Azaz csak a többiek mert nekem már nincs mivel. Innentől fogva a csatolt fotók az utitársaim jóvoltából kerülnek a blogba.

A buszpályaudvar (habár a pályaudvar megnevezés erős túlzás de mindegy) pár perc meg nagyjából százhúsz forintnyi helyi pénz, gyorsan odaérünk. A járgány alap helyi busz, már annyira tele utasokkal, hogy alig férünk fel. Az üléseken emberek, a közlekedőben dobozok rizzsel, csirkével, meg ki tudja mivel. Bedobáljuk a hátizsákjainkat mi is, ezzel még tovább növelve a káoszt. Az út nagyjából öt órás, egy része burkolt úton, később valahol a táv felénél átváltunk egyszerű földútra. Már értem, miért van minden helyi nyakában kendő, szorgosan veszi elő mindenki és köti az arca elé. Az ablakon dől be a por még jó, hogy nem a felső csomagtartóra tettük a zsákokat habár azt hiszem a végeredmény itt sem sokkal jobb. Az Agno folyó folyását követjük észak felé a jó kétszáz méterrel magasabban kanyargó hegyi úton. A tempó nem sokkal gyorsabb mintha gyalogolnánk, minden elismerésem a rozzant Isuzu buszé ami felfelé repít. Jobboldalt százméternyi magasság, baloldalt hasonló szakadék szinte merőlegesen egyből a keskeny út mellett. Két autó nehezen fér el, néhány szakaszon egyáltalán nem. A kanyarok előtt dudálás, az ívből talán tíz métert látunk nem tudjuk van-e autó a túloldalon. Ha szembe jön valaki megállás, aztán óvatosan elindulunk, mi vagyunk jobb helyzetben, a mélység a másik oldalon riogat. Nem mintha nagy lenne a forgalom, talán három vagy négy teherautót láttunk összesen.

Egyszercsak megállás, a szünet oka bal első defekt. Amíg megcsinálják, a napon való dekkolás helyett kinyújtózunk, járunk pár métert a közeli kötélhídig. A munka nem több mint negyedóra, rutinosak valószínűleg nem most csinálják először. Innen még háromnegyed óra és megérkezünk. Festői a táj, bár a szárazság kicsit fakóvá teszi. Fent a hegyen erdőtűz pusztít messziről látjuk a lángokat, a füst beborítja a környező hegyeket. A helyi vegyesbolt teraszán kávézunk, kicsit aggodalommal nézünk felfelé mert holnap épp arra igyekeznénk, a Timbac barlanghoz. Vacsora után hazaindulunk. Rajtunk kívül egy ötvenes francia pár az összes lakó a szálláson, Kathy és Dominique, ritka jó arcok. Éjszakába nyúlóan beszélgetünk, nem ma kezdték az utazgatást, egyikük 1977-ben járt először errefelé. Holnapi uticéljuk ugyanaz, így megosztjuk a költségeket ami  mindenkinek jól jön. Hogy a túra milyen volt arról pedig majd legközelebb.





Saturday, 6 February 2010

baguio, fülöp szigetek

   Reggel taxiba szálltunk és elindultunk a buszpályaudvar felé. Következő állomásunk Baguio, Manilától északa. Alapvetően nem terveztük, hogy sok időt töltünk ezen a helyen de itt kell átszállnunk következő uticélunk, Kabayan felé. Néhány pihenőt követően délután érkeztünk meg, így meg kellet szállnunk a városban mert aznap már nem volt tovább busz. Baguio egy nagyjából kétszázezres város, aránytalanul zsúfolt valószínűleg amiatt mert a természeti adottságai miatt nem igazán tud terjeszkedni. Az egész egy hegyvidéki részen épült, házak mindenütt, a szomszédos néhány hegyet és völgyet szinte összefüggően borítják be. Kicsit a filmekből ismerős San Franciscot juttatja eszembe, csak nincs villamos és az egész végtelenül lepusztultabb. Az egészre tényleg talán az LP által használt overdeveloped jelző illik a legjobban.

Miután leszálltunk a buszról az egyik korábban kinézett szállás felé igyekeztünk. Ez a város közepén egy szűk utcában volt, kicsit gettó jellegű környezetben de jókat hallottunk róla ígyhát megpróbáltuk. A városban nagyjából annyi fehér embert láttunk amennyit az egyik kezemen meg tudok számolni, így egyből akadt is szabad szoba. A hely neve Diamond Inn, pofás kis dorm hármunknak épp megfelelt. Ha van hol aludnod máris jobban érzed magad. Mivel nem sok időnk maradt a nap hátralévő részére nem is nagyon terveztünk mást mint annak kiderítését, hogy a holnapi buszunk melyik pályaudvarról indul, na meg persze egy jó vacsorát. A kettő közt meg elzarándokoltunk a helyi kulturális faluba ahol jófej mamák szórakoztatták egymást a táncukkal, meg persze minket is ameddig ott voltunk. A visszaúton nagyjából harmadszorra sikerült a megfelelő pályaudvart megtalálnunk pedig ehhez egy taxisofőr segítségét is igénybe vettük. A jó háromnegyed órás autózás két BKV jegy árából kijött, így nem bántuk legalább láttuk a város nagyrészét.

 Jócskán beesteledett mire visszaértünk és épp a szállásunkhoz közel eső piacnál szálltunk ki. A piac méretei szerények, a körülölelő utcákkal együtt nagyjából három négyzetkilométeres helyet foglal el. Az utcákon egybefüggő emberfolyam, amit ékként vágnak ketté a közlekedő járművek - teherautók, taxik, na meg a jellegzetes kinézetű barkács Jeepny-k. A piac mindig jó hely ezért elhatároztuk, hogy megnézzük közelebbről. Mást úgysem negyon tehettünk ha a szállásunkra akarunk érni, vagy ezen kereztül megyünk vagy a mellette lévő főúton, a haladás nehézkes, emberek heringek módjára mindenütt. Kezdem egy kicsit úgy érezni, elég a városokból, valami nyugalmasabb kéne. Túl nagy itt a tömeg, néha teljesen átláthatatlan és a nagy számok törvénye szerint minden réteg képviselteti magát. Ezt ma sajnos a jókis Leica gépem bánta, annak ellenére, hogy mindig annyira figyelek amennyire csak lehet. Elég kevés a fehér ember errefelé következésképpen feltünő, tehát jó célpont. Viszont a fehér ember okos és tanul, így új biztonsági intézkedéseket vezettem be. A régi gépemet meg egy kávé mellett elsirattam, az évek során egészen hozzámnőtt.  R.I.P.  Az élet megy tovább és ha minden igaz engem holnap reggel Kabayan felé visz. Ha az utcán abbahagyják a folyamatos üvöltözést remélem sikerül végre aludnom és a következő híreket kipihenten az északi hegyvidéki barlangokról meg az ott talált többszáz éves mumiákról tolom.





Friday, 5 February 2010

manila, fülöp szigetek

   Hajnali öt körül van, nem nagyon birok aludni, egy órája felvert egy síró gyerek itt a házban valahol, elég keményen nyomja egyfolytában azóta is. De nem ő az egyetlen zajforrás, a város zaja kirekeszthetetlen, még ilyenkor éjszaka is állandó motorzaj, dudálás, kiabálás mindenütt. Úgy döntök inkább lejövök beszerzek egy pohár Calamansit - ami egy nagyon jó lime szerű gyümölcslé - aztán pótolom az elmaradást, és írok egy kicsit. 

Kisebb tortúra után nagy nehezen sikerült bejutnom a Fülöp szigetekre. Legutóbb a reptéren hagytam abba, ahol kihasználva az ingyenes wifi előnyeit elég sokáig ücsörögtem egy kávé mellett. Úgy gondoltam várhat a check in úgyis csak sorbanállás tülekedés amit igyekeztem elkerülni. Mivel nem döntöttem még el melyik városból repülök majd vissza csak az odaútra szóló jegyem volt meg és ez mint utóbb kiderült hiba volt. Az ügyintéző közölte, hogy ha nem mutatom be a visszaútra szóló jegyemet akkor mehetek a fenébe ő bizony nem ad nekem beszállókártyát és nem repülhetek. Ezt én persze eléggé zokon vettem, mert erről senki sem szólt előre meg különben is. Hiába magyaráztam, hogy nem maradok huszonegy napnál tovább , hiába mutogattam a kairói járatra szóló hazaúti jegyemet nem hatotta meg. Volt még nagyjából húsz percem a zárásig, jegyem meg sehol. Nem volt más választásom, foglalnom kellett egyet vagy búcsút mondhatok a további terveimnek. Az egyik dolog amit a legjobban utálok az amikor hirtelen kell valamit csinálni és nincs idő átgondolni. Mindegy, gyorsan csináltam egy foglalást a Cebu Pacific járatára, megkaptam a visszaigazolást és gondoltam akkor rendben van a dolog. Az ügyintéző nem így gondolta mert a szabály az szabály, a nyomtatott jegyet kell bemutatnom, de mivel ő jó fej, megvárja amíg elmegyek a premier lounge-ba ahol van nyomtató és ott elintézhetem. Itt persze megint n00b személyzet meg 20. századi technika volt de sikerült végül megoldani, végre volt jegyem. Öröm, boldogság. A gépen a szokásos belépési papírok mellett vámnyilatkozat ezer kitöltendő mezővel. Kezdtem aggódni, hogy a belépésnél sem fog simán menni az ügyintézés - nem mintha lett volna rá okom, de a történtek tükrében simán megvolt rá az esély. Ezúttal szerencsém volt, nem zaklattak senkit legalább ennyiből jó hajnali fél ötkor megérkezni valahová. A reptéren találkoztam két utitársammal akik a bangkoki géppel érkeztek, innen együtt megyünk tovább.

A reptéri taxi kétszáz pesoert elfuvarozott a belvárosba ahol hosszas keresgélés után sikerült egy egészen jó szállást találnunk. Pár óra alvás után a város felfedezésére indultunk. Kuala lumpur viszonylag kulturált utcái után sikerült megint káoszba csöppennem. Hétköznap van de gyerekek, emberek az utcán mindenhol, céltalanul lézengve vagy csak pihengetve az árnyékban. A többiek emberfolyamként haladnak uticéljuk felé. Felvettük a ritmust, az óváros felé indultunk, legalábbis afelé ami valaha az volt. Egész pontosan a háborúig amikor is sikerült porig bombázni. Ami megmaradt belőle nem sok, a régi városfal, az erőd egy része és néhány régi épület. Az azóta épült újak nem túl megnyerőek, a beépítetlen részeken pedig bódéváros, lepusztult gondozatlan terület. A hőség miatt későn kajáltunk egy utcai kajáldában. Sokféle kaja van, főleg seafood, húsok de zöldségek is szép számmal. Ezután átvágtunk a Rizal parkon ahol valami Zorro filmből ismerős zene szólt, itt is heverésző emberek mindenütt. Kicsit leültünk mi is majd irány a tengerpart. Szép naplemente után megpróbálkoztunk megint kaját keresni de most kevesebb sikerrel, a belváros már átállt az éjszakai életre. Az este így egy jó beszélgetéssel ért véget, reggel indulunk tovább északra. Ez pedig mindjárt itt van, úgyhogy el is megyek összepakolni a cuccaimat.