úton

   Mit is írjak erről a napról, tulajdonképpen az egészet egy vonaton töltjük ami rettenetesen unalmas tud lenni. A járat menetrend szerint Kiev és Kislovodsk közt közlekedik, minket majdnem a végállomásig visz valamivel előbb, Mineralnie Vody-ban tesz majd ki valamikor holnap hajnalban vagy inkább korareggel. A huszonhét órányi vonatút alatt szinte semmi sem történik ami említésre méltó, igyekszünk elütni az időt amennyire csak tudjuk.

Egyetlen esemény az Orosz határ átlépése. A délutáni órákban megállunk egy kietlen állomáson, először egy terepruhás katona jön fel kutyával, ami mindent végigszaglász, ő pedig közben a szokásos drog és fegyver készleteink felől érdeklődik. Nehéz csomagjainkat látva inkább legyint és továbbáll, úgy tűnik nincs sok kedve dolgozni amit nem nagyon bánunk. Jöhet a következő kör, az útlevél vizsgálat. Ehhez összegyűjtik az összes kocsiban lévő utas dokumentumait majd kezdődhet a feldolgozás, ami a kocsikísérő fülkéjében történik. Egyszercsak megjelenik a kalauz, mutogatva próbálja megtudni beszélünk-e oroszul vagy ukránul. Bepróbálkozom az angollal de csak csóválja a fejét, közben int, hogy kövessük mert a vámtisztek beszélni akarnak velünk. Nem vagyok bizakodó látva a nagy darab hivatalnokot aki épp az útlevelmet lapozgtja. 

- Vengrija? - hangzik a kérdés. 

- Da... - válaszolok azon gondolkodva mi a fenét is akarhat. 

Persze tudom, hogy pénzt de előtte mindig megvan a színjáték és előre sosem tudni lesz-e valami más is ezen kívül. Kis szünet után aztán megkérdezi van-e nálunk forint és ha igen, láthatná-e. Az utolsó kétezresemet húzom elő, amit a hazaúti jegyre tartogattam, átnyújtom neki mire hosszas vizsgálódásba kezd. Forgatja, nézegeti majd mutogat maga felé jelezve a kérdést neki adom-e. Nem mondom, hogy nem számítottam valami ilyesmire de mégis abszurd egy kicsit, hogy magyar pénzzel nyúl le. Mondjuk az is, hogy pénzt szed azért, hogy a teljesen rendben lévő útlevelünkbe pecsételjen meg elfogadja a nyolcvanhatféle egyéb dokumentumot amit be kellett szereznünk ehhez a látogatáshoz. Természetesen hevsen bólogatok, érzékeltetve hogy ezt kifejezetten neki szántam és tartsa meg nyugodtan. Rendkívül boldognak tűnik és oroszul valami olyasmit mondhat, hogy menjünk csak vissza a fülkénkbe, ő mindjárt lepecsételi a vízumainkat és ezzel minden rendben is van. Valóban, negyed óra múlva kezünkben vannak az okmányaink, beléptünk Oroszországba. A fejenként ezer forintos kenőpénz igazán baráti. 

A vonat néhány perc múlva zakatol, már Orosz tájak az ablakokban, erdők, hatalmas folyók, gyárak, városok, estig nézem az elhaladó képeket. Még egy éjszaka zötykölődés és elérjük a végállomást.

úton

   A sok tervezgetés után végül vonattal vágunk neki. Nem azért, mintha ez lenne a legjobb megoldás, kényelem szempontjából legalábbis biztosan nem. A teljes menetidő 55 óra, ami odafelé még jópofának tűnik de ugyanezt az utat visszafelé is megtenni nem biztos, hogy jól fog esni. Viszont vonattal az út ára alig valamivel több mint ötvenezer forint, ha repülnénk akkor majdnem ennek háromszorosába kerülne a jegy és a pénz fontos tényező. Főleg fontos akkor ha olyan országba mész ahol a hírek szerint a hivatalos szervek ahol csak lehet lehúznak, jogos vagy mondvacsinált indokkal de inkább az utóbbival.

Hogy a hasznos információkat se hanyagoljam el, mindjárt az elején azzal kezdem, jegyet venni nem egyszerű dolog. A MÁV széttárja a kezét, hogy ő bizony csak Kievig tud adni, tovább nem, ráadásul azt is drágán csak az Ukrán fővárosig több mint a fele a későbbi teljes útiköltségünknek. Marad tehát a csapi vagy az ungvári vasútállomás ahol meg lehet venni a jegyet Kievig majdnem tized áron, Mineralnie Vody-ig pedig a fent említett összegért. Persze azt a tortúrát amit a határon való átlépés jelent szívesen kihagytam volna de más lehetőség híján muszáj volt elvesztegetni fél napot citromba harapott ábrázatú Ukrán határőrök és határőrnők remek társaságában.

Viszont végre van jegyünk, már csak a következő két napot kell kibírni amit vonaton töltünk. Így persze a lehető legtöbb átszállást vagyunk kénytelenek megtenni, de valamit valamiért. A Záhonyig tartó szakaszt sima belföldi IC járattal tesszük meg amin kiderül, hogy a korábban megvett helyjegyünk rossz napra szól. Szerencse, hogy tudunk venni egy másikat de kidobott kétezer forintot jelent mindjárt az elején. Még jó, hogy a Nyugati Pályaudvar pénztárában kinyomtatott menetrend alapján vettük a jegyeket, no comment. Egy kávé után felszállunk a Záhony és Csap közt közlekedő összesen egy kocsiból álló már jócskán teli vonatra. Miután a kalauz elmengy, két hetven év körüli néni a szomszéd ülésről egyből azt kérdezi eladnánk-e nekik a jegyeinket mert az négy napig érvényes és ők gyakran járnak a két város közt. Egyébként egy testvérpár egyikük Csapon, másikuk Záhonyban él. A jegyeket odaadjuk ingyen, mi úgyis csak másfél hét után jövünk vissza. Annyira megörülnek az ajándéknak, hogy leszállás után elkísérnek a váróig minden jótanács, jókívánság és sok köszönöm társaságában. Itt újabb négy óra dekkolás, kihalt az egész állomás sehol nincsenek emberek. Nem csodálom látva a rengeteg katonát és vámost akiknél mintha alkalmassági feltétel volna, hogy ne tudjanak mosolyogni vagy legalábbis ne akarjanak.

A vámon egyenes kérdések záporoznak felénk mint pldául van-e nálunk fegyver, viszünk-e drogot meg ilyen hülyeségek. Nilván nem, úgyhogy ezen túl is lépünk. Ezután kezdik, hogy hogyan kaptunk orosz vízumot, meg hogy miért van Ukrán belépési megtagadás az útlevelünkben. Elmesélem az egész történetet arról, amikor céges kocsival de közjegyző által hitelesített meghatalmazás nélkül akartunk átmenni a határon pár napja, hogy végre valahára megvegyük a vonatjegyünket Ungváron. Megint ejnye-bejnye de végül nagy nehezen túlteszik magukat a dolgon és probléma nélkül átengednek, belépünk Ukrajnába.

A csapi főtér telis-tele kis beülős helyekkel, részegekkel, bámészkodó emberekkel, mi is beülünk egy kávéra így talán gyorsabban megy az idő. Persze megint nem ússzuk meg a társaságot, egy volt helyi vámtiszt ül az asztalunkhoz, alig áll a lábán és egyfolytában arról szövegel, hogy a Szovjet érában ő mekkora hatalmas ember volt meg mennyire félt tőle mindenki. Azt, hogy erre miért büszke nem igazán értem, de indezt másfél órán keresztül tolja mackóalsó-zakó-baseball sapka kombinációba öltözve. Végül eltelik az idő neki is mennie kell és a mi vonatunk is indul lassan. 

Kievi éjszakai vonatunk már nyolc előtt az állomáson áll, egy mosoly nélküli szőke ukrán lány a kocsikísérő. Megpróbálunk kommunikálni de reménytelen, kezdem úgy érezni csak illúzió, hogy az angollal itt bármire is megyek. Minél beljebb haladunk a volt Szovjetúnió belsejébe, annál kisebb az esély arra, hogy az oroszon és az épp aktuális helyi nyelven kívül az emberek bármi mást beszéljenek. A vonat viszont legalább pontosan indul, rövid teázás után - amihez a forróvizet a vagonba épített szamovár-szerű bojlerből nyerjük - megágyazunk és el is tesszük magunkat holnapra. Ezen a járaton alig van utas, nincs zsivaj és mászkálás így reméljük holnap kipihenten érkezünk meg Kievbe.

úton

   Reggel fél hét az el nidoi buszállomás felé baktatok, lassan megkezdem a vándorlást hazafelé. Kicsit körülményes utazás elé nézek, mert visszafelé korlátos az időm ami két napot jelent a kairói gépem indulásáig és ha bármit lekések akkor ugrott az egész. Mivel ezt egyáltalán nem szeretém, igyekeztem a csatlakozásokat a lehető legjobban kiszámítani de mint tudjuk az ördög nem alszik.

 Ezúttal a minibuszt választom, ha minden igaz ezzel csak hat óra az út Puerto Princesaig, de mindjárt az elején késünk, két kínai lány fél órával az indulás után kegyeskedik kiérni a buszhoz amitől nem vagyok túl vidám. Pont mellettem kapnak helyet a hátsó ülésen ülünk hárman, ők a lonely planetet olvasgatják, nem baj ezek után úgy sincs nagy kedvem társalogni velük. Később aztán beszélgetünk, hat óra hosszú idő meg amúgy sem vagyok haragtartó típus. Shanghai mellől érkeztek, szerintük egy kisebb városból talán tízmillió körül laknak ott, biztos nem többen. Mondtam, hogy mi az egész országban nem vagyunk összesen ennyien amire jót nevettek de szerintem azt hitték csak viccelek. A minibusz közben szinte száguld az úton, kövek pattognak mindenfelé lakott területen a sofőr végig nyomja a dudát de nem lassít. Ennek most örülök mert ez a szakasz az utazás legveszélyesebb része, a gépem délután ötkor indul Manilába, nincs túl sok időm és még át kell másznom a városon is mert a reptér a másik oldalán van. 

Ezúttal szerencsém van, délután egyre tényleg odaérünk az ígértek szerint. A reptér még zárva, az első gép csak délután négykor indul addig beülök meginni valamit. A mellettem lévő asztalnál egy hatvan év körüli fazon a telefonján lévő csörgéseket hallgatja végig teljes hangerővel átfut az agyamon, hogy megkérdezem mi a fenéért is jó ez neki de végül inkább tovább állok. A check in pultnál szokásos tülekedés, a gép pontosan indul hét óra után szállunk le a manilai reptéren. A kuala lumpuri gépem csak másnap délelőtt indul de sajnos nem innen, hanem a korábbi amerikai támaszpontról, Clarkból. Végül az Air Asiaval repülök mert csatlakozás szempontjából ez volt jobb. A clarki reptér jó két óra busszal, úgy döntök még ma éjszaka kimegyek aztán ott alszom valahol Angeles környékén, nem akarom reggelre hagyni a kiutazást mert eddig szinte csak óriás dugókat láttam a kivezető utakon. A Victory Liner Pasay City-beli termináljához kell eljutnom, innen indulnak buszok Észak Luzonba, ha minden igaz valamelyikkel el tudok jutni Dau-ig ahonnan már csak egy rövid tricikli út a reptér. A város épp a késő esti nyüzsgés tetőfokán és Manila ilyenkor nem épp a legbiztonságosabb ezért igyekszem minél gyorsabban buszra találni. Két hátizsákkal fél óra alatt átvergődöm a buszterminálba, elindulok az első adandó járattal szerencsém van nem kell sokat várni, óránként indulnak. Jó egy órát araszolunk a dugóban szinte lépésben haladunk, aztán kiérünk a városból és onnan már rendben. 

Este tíz körül a daui terminálban vagyok ahol a szokásos káosz fogad, árusok, felhajtók, taxisok mindenütt. A város kicsit Baguiora emlékeztet nem sok hangulatom van szállás után mászkálni inkább úgy döntök, kimegyek a reptérre és ott töltöm az éjszakát meg a reggel maradék részét a gép indulásáig. A reptérre egy tricikli taxi kombinációval jutok alkudozás után is jóval drágábban mint az ideszóló buszjegyem volt. A reptér megint a kisebb fajtából való, ráadásul mint kiderül éjszakára bezárják, az első gép majd csak nyolc előtt indul, addig hazamegy mindenki. A bejárat előtt rendezett füves terület meg pár pad fogad lecuccolok itt, nem a legjobb de megfelel reggelig. Nem vagyok egyedül néhányan várnak a gépükre ki alvással próbálkozik, ki beszélget én az olvasást választom, pont jól jön a könyv amit a többiek hazaküldtek velem. Gyorsan itt a reggel közben alszom is egy két órát. 

A reggeli gép teltházzal megy és hogy ne érezzem túl jól magam sikerül egy kisebb kupac indiai közé helyet kapnom. Hárman előttem, hárman mögöttem egy pedig mellettem ami nem volna gond de folyamatosan üvöltöznek meg krákognak egyik sem hiányzik egy átalvatlan éjszaka után. A három órás út viszonylag gyorsan eltelik, pontosan érkezünk a kuala lumpuri LCC terminálra ahonnan a nemzetközi reptér csak egy rövid húsz perces buszút. Van még jópár órám éjfélig, amíg a gépem indul így eszem valamit meg beülök egy kávéra, hogy menjen az idő, aztán hét körül felszállok a buszra és irány a másik terminál. A kairói járat kis késéssel indul de ez belefér egy tíz órás útba amit nagyrészt alvással töltök, egész kipihenten szállok le reggel. Mivel megint van egy csomó időm úgydöntök kibuszozom a piramisokhoz, jobb mint bent ülni és várni. Így utólag kicsit az az érzésem nem biztos, hogy jó döntés volt mert alig sikerült látnom valamit azt is csak kívülről de azért nem bántam meg. Szinte pontosan a check in kezdetére érek vissza, rövid idő mulva már a Budapestre induló Embraer 170-es fedélzetén vagyok, még három óra és az utazás véget ér. 

úton

   Rövid beszélgetést követően még lemostuk magunkról a port ennyi luxus jár, főként ha az ember tizenkét órás buszozásra készül. A busz este nyolckor indul, és valamikor hajnal öt körül ér Manilába. Szinte kivétel nélkül turisták vannak rajta, két amerikai lány épp most öltözik át, mások pakolják a hátizsákot, kaját vesznek vagy épp szedik elő a polárokat. Buszra egyébként hálózsákot felvinni sem hülyeség, szinte kivétel nélkül szétfagyasztják az embert főleg ha éjszakai járatról van szó. Mintha nem lenne fokozat állító a klímán csak on meg off pozíció, abból is gyárilag leheggesztve a bekapcsolt állás. Hiába, néha nehéz az itteniek gondolkodását megérteni.

Pontosan indulunk, de valami nincs rendben mert alig haladunk. Aludni próbálok, nem sok sikerrel a visszaúton gondolkodom, még mindig nincs repülőjegyem Palawanról Manilába. Egyszercsak megállunk valahol a semmi közepén, lerobbant a busz a hűtéssel van gond. Talán jön egy másik, addig várunk türelmesen mást úgysem tehetünk. A buszon utazó öt-hat Svéd már elég jó állapotban van a helyi vodkától meg az egész napi folyamatos sörözéstől. Fényterápián vannak itt - legalábbis mi így hívjuk mert az otthoni TB állja az útjuk felét - ki is használják rendesen már a batadi ösvényen összefutottunk ahol hasonlóan vidámak voltak. Előszedik a hátizsákból az iPod dokkolót máris van zene ráadásul egész jók, számomra ismeretlen svéd zenekarok, később Jefferson Airplane meg hasonlók, illik az út melletti céltalan ücsörgéshez, spontán beszélgetéshez. Két óra múlva megjön a másik busz, ezek szerint nem haladtunk túl sokat Banaue óta. Átcuccol mindenki aztán indulás megint, Maniláig további három óra késést szedünk össze ez pont elég ahhoz, hogy az utasok fele lekésse a csatlakozását vagy legalább rohannia kelljen hozzá. 

Mi buktuk a reggel hatkor induló vonatunkat úgyhogy vagy kivárjuk a holnapit, vagy buszra váltunk egyik rosszabb mint a másik, az út nagyjából tizenhat óra. Ebben az országban egyik helyről a másikra eljutni és mindezt időben, több energiát visz el mint bármi más. Rövid megbeszélés után úgy döntünk, hogy a gyorsabb éjszakai busszal megyünk amivel reggel hét körül érünk oda. Nem mondom, hogy örömmel tölt el egy újabb átbuszozott éjszaka gondolata. A fennmaradó időben viszont legalább elintézi mindenki az elmaradt dolgait itt a fővárosban, én például a repjegyemet, az offline írások feltöltését, e-mailek megválaszolását meg ilyenek. 

A busz pontosan indul, az esti manilai dugóban lépésben haladunk, jó egy óra míg kiérünk a városból pedig irányonként öt sávos az út. A sofőr egész éjszaka padlógázzal tolja, ami a legelső ülésből nézve néha kicsit aggasztó de legalább haladunk, szinte pontosan reggel napfelkelte után pár perccel érkezünk meg a Legaspi buszállomásra. Háttérben magasodik a Mount Mayon, a látvány kárpótol az átalvatlan éjszakáért. A hegy az egyik legveszélyesebb vulkán a világon 2462 m magas, 1900 óta körülbelül tizenötször tört ki. Mivel aktív, nem is lehet felmenni, ha az embernek szerencséje van a vezetője felviszi 1800 m magasságig de a mérgező gázok miatt ettől feljebb senkit nem engednek. Sajnálom mert a hegyek mindig vonzanak de ez van, helyette messziről nézem amíg az első járat befut Donsol felé. Kis alkudozás után bepréselődünk a helyiek mellé, mindenkinek jó, hogy megosztjuk a költségeket. Innen még egy óra buszozás, cserébe az elmúlt két éjszakai nem alvásért megszállunk egy kis bungalókból álló tengerparti szálláson. Miénk egy iker bungaló egyik fele, saját tengerpart, kókuszpálmák meg minden ami kell. Délelőtt még regisztrálunk a holnapi programra amiért tulajdonképpen leküzdöttük ide magunkat. Ha minden igaz sikerül majd látni néhányat a partok közelében élő nagyjából harminc példányos cetcápa populációból, amire ebben az időszakban elég jó esélyünk van. Hát majd meglátjuk, mit hoz a reggel.

úton

   Megint egy szerencsétlen nap, az erdőtűz úgy tűnik végleg meghiúsítja kabayani terveinket. Reggeli a szomszédos vegyesboltban, a szembenlévő polcokon minden ami egy háztartásban kell alap élelmiszer, drót, lakat, szerszámok meg sok egyéb de az öreg gyorsan összedob egy rántottát. Utánna felejthető kávé, aztán mehetnénk is a megbeszéltek szerint de a helyi vezető késve érkezik és akkor sem jó hírekkel. Az erdőtűz épp a hegyi barlangok környékén tombol, ahová igyekszünk és senki nem akar felvinni minket. Az indok az, hogy sziklaomlástól tartanak és a füst is elég sűrűn gomolyog. Sokmindent nem tehetünk, az út gyalog több mint öt óra nehéz terepen és ha a sagadai buszunkat el akarjuk érni akkor az egész vállalkozás elég lehetetlen. A másik választás, hogy maradunk még egy napot és megpróbáljuk holnap de valószínű, hogy a helyzet ugyanez lesz. A helyiek szerint a barlangokban eltemetett halottak akarata ez de szerintünk valószínűbb, hogy egyszerűen csak nem kéne ész nélkül tüzeket gyújtani mindenfelé meg csikkeket eldobálni az erdőben.

A franciákkal együtt úgy döntünk megvárjuk a következő buszt Baguio felé, elmegyünk vele a főútig és ott átszállunk a Sagada felé tartó járatra. Másfél óra múlva megint a tegnapi úton zötykölődünk, csak most én ülök a völgyfelőli oldalon szó ami szó, idefelé valahogy biztonságosabbnak tűnt. Újabb rossz hír, az előttünk ülő iskolás lányok szerint mindenképp vissza kell mennünk Baguioig mert a térképen jelölt út nem létezik később kiderül, igazuk van. Fak. Senkinek sincs kedve mégegy éjszakát eltölteni abban a városban de nincs mit tenni. Visszaérve keresünk egy szállást és rövid beszélgetés után irány az ágy ma is hat órát buszoztunk, jár a pihenés. Ebben az országban kicsit körülményes a közlekedés amit ugyan tudtunk, de a saját bőrén ugye mindig jobban érzi az ember. Mindent leszámítva egyébként nagyon jó élmény volt csak kár az elvesztegetett napért.

Újabb reggel, sajnos túl korai az ébresztő, háromnegyed hatra a buszállomáson vagyunk. El akarjuk kapni az első járatot Sagada felé, indulás negyed hétkor, a menetidő megint jó öt óra. Az előző két nap alapján nem sok kényelemre számítunk, álmosan kávét szürcsölve hagyjuk el a várost ami most ébredezik. Kosz, szmog és lepattantság mindenhol, ha mondanom kéne olyan helyet a világon ahol sosem szeretnék élni ez biztosan az elsők közt lenne. Jó negyed óra múlva elhagyjuk a külvárost, rátérünk az észak felé kanyargó Halsema Highway-re ami a Cordillera hegységet szabdaló úthálózat fő ütőere. Ez azt jelenti, hogy nagyjából az egyetlen normálisan járható út észak felé. Kitartóan küszködünk a meredek emelkedőn, aztán nem sokkal később szinte vízszintesen haladunk, követjük a hegygerincet sokszor csak néhány méterrel lejjebb. Percek alatt szinte minden megváltozik, a káoszt felváltja a kellemes nyugalom és rendezettség. A friss reggeli napsütésben a koraőszi levegő illatát érzem, a tiszta időben minden irányban hegyek ameddig a szem ellát. Később apró falvak százméternyivel alattunk, rizsteraszok a zöld minden árnyalatában. Órákig haladunk így, az erősen kanyargó úton, nem sok egyenes szakaszt építettek bele de a látvány egyre szebb, kárpótol a fárasztó útért. Egy sziklapárkányon haladunk még mindig szinte vízszintesen ezután leereszkedünk egy völgybe, megérkeztünk az elágazáshoz ahol letérünk, hogy elérjük mai utazásunk végét.

Sagada, ez a Cordillera beli kis település tartogat néhány látnivalót, főleg barlangokat, rizsteraszokat és számunkra furcsa temetkezési szokásait. Megszállunk a st. Joseph fogadóban, a kert, az egész környék makulátlanul rendbentartva mintha nem is ugyanabban az országban lennék ahol reggel felébredtem. Körös körül fenyőerdők, ebben a kétezer méter körüli magasságban a növényzet szinte az otthon megszokott. A mellettünk lévő vendégházban eszünk egy jót, utánna egy kávé természetesen aztán délután már csak egy pár órás túrára van időnk a közeli hegyekben és a rizsteraszok között. Napnyugtára érünk vissza, lassan pihenni kéne. Mivel sehol sincs elérhető internet csatlakozás, ma sem postolok, irány az ágy.

p.s. A busz annyira rázkódótt hogy nem nagyon lehettett fényképezni, úgyhogy most ezzel a két linkkel kell beérnetek 1) , 2).

úton

UTAZÁS A CAMERON FELFÖLDRE  Ugy latszik a dolgok surun vesznek fordulatot errefele. Legalabbis velunk kapcsolatban mostanaban ez biztosan igy van. Georgetown kellemes belvarosat hatrahagyva a terv szerint Taman negara fele indultunk. A napkozben tett seta alkalmaval meg is kerdeztuk hogyan tudnank Penangrol leggyorsabban oda jutni, es azt a valaszt kaptuk hogy gyorsan sehogy, mert a buszok szinte kivetel nelkul Kuala Lumpur felol kozelitik meg ezt a reszt.

Ezzel nekunk most pont nem volt semmi bajunk, mert az egesz napos varosban boklaszas utan gondoltuk jo is lesz egy ejszakai busz ami - Butterworthbol, a tengerszoros masik oldalan levo varosabol - este hetkor indul es 8 ora alatt er Temerlohba. Csakhogy most meg epp valami iskolaszunet van itt, ezert az osszes nyakunkba zudulo ugynok illetve minden jegyiroda munkatarsa hevesen razta a fejet hogy bizony szabad hely mar nincsen. Mivel egyikunknek sem volt kedve ujbol visszakompozni Georgetownba, es az egesz dolgot holnap ujbol eljatszani, ezert a tarsasag ugy dontott hogy inkabb a Cameron felfold fele vegyuk az iranyt. Ehhez eloszor egy Ipoh nevu varosig kellett eljutnunk, onnan pedig a tervek szerint Tanah Rata varosaba, ami a felfold sziveben fekszik es mint ilyen, remek kiindulopontja az ott megteheto turaknak.

A Malaj buszok legendas kenyelmerol szolo hireszteles valoban igaz. Mi meg egy egeszen lelakott jarganyt fogtunk ki, de ez is olyan volt amilyet buszban meg nem lattam. Harom ulessor van benne nagyon szeles es dontheto ulesekkel, es az elotted ulo feje sem log az arcodba.

Maga az ut rendben is volt, viszont amikor megerkeztunk, es a busz kirakott valami teremgarazzsal osszenyitott kaotikus buszallomason mar nem voltunk olyan vidamak. Akkor meg mar foleg nem, amikor kiderult hogy ez az egesz koceraj a varostol cca. hat kilometerre van, es este kilenckor nem is nagyon jar mar semilyen csatlakozas nemhogy a Cameron felfoldre de sehova. Maradt tehat az hogy keresunk Ipohban valami szallast es folytatjuk utunkat masnap.

Hosszas kerdezoskodes utan a helyiek, akik kb. ugyanannyira voltak kepben mint mi, tehat semennyire, eliranyitottak az altaluk jonak tartott iranyba a varos fele, ami termeszetesen a rossz irany volt. Erre sajnos csak fel ora gyaloglas utan jottunk ra, es mivel mar este tizenegy volt meg a csomagjainkat is nagyon untuk mar cipelni nekilattunk stoppolni. Ezzel megintcsak leellenoriztuk az orszagrol szolo jo hireket, miszerint itt kivaloan celba lehet erni ilyen modon. Tenyleg, nem is telt el ot perc, egy malaj csalad felvett apa, anya kendoben es egy negy eves kisfiu egy szakadt bmw-vel. Tenyleg ritka jo fejek voltak, nemhogy Ipohig vittek de ott meg a szallast is tudtak, merre talaljuk. Igy aztan hosszas keresgeles utan 48 ringittert szereztunk egy szobat harmunknak es fel egykor mar agyban is voltunk.

A varos maga semmirol sem hires, es amit lattam belole az alapjan ezt teljesen meg is tudom erteni. A helyi buszallomasra valo masnap reggeli kibaktatas utan szembesultunk vele, hogy tenyleg csak napi negy busz megy Tanah Rataba, a delelottiek 8:00 es 11:00 orakor. A kesobbire kaptunk is jegyet ami szerint cca. harom es fel oras ut vart rank. A jegyeladonak, egy gyer szakallu kis kinai oregnek nagyjabol negyed orara volt szuksege hogy kiallitson nekunk harom jegyet, mert ugye be kell irni a kiskonyvbe a jegy szamat, a nagy konyvbe hogy a vegtelenul lepusztult buszon pontosan melyik hely a tied es meg vagy haromfele adminisztralni mindenfele hulyeseget. De vegre volt jegyunk es ez a lenyeg. Az ut gyorsan eltelt mert vegig nagyon szep hegyi szerpentineken ment a busz, orias lepcsos bevagasi rezsukkel, tamfalakkal, hajtukanyarokkal es gyonyoru kilatassal.

Ha tehat valaki eszak felol kozelitene, akkor ez a modszer mukodik es nem is bonyolult akar egy nap alatt is megcsinalhato ha az ember idoben tervez. Es amit eddig lattunk a felfoldbol, siman meg is eri ide jonni. De errol majd kesobb...

krabi, thaiföld

FEHÉR TENGERPART, SZÍNES HALAK MEG MINDEN JÓ AVAGY KALANDOZÁSOK AZ ANDAMAN SZIGETVILÁGBAN 

   Jelenlegi pozicionk Hat Ton Sai, Krabi regio. Ez egy eleg kevesse ismert partszakasz, mentes a jo husban levo amerikai es nemet touristoktol ami vegtelenul nagy elony. Egy tipp alapjan akadtunk ra amit egy jobaratomtol kaptunk meg Bangkokban.

Miutan sikerult eleg jo aron (350 Baht) jegyet talalnom a Bangkok-Krabi ejszakai buszra, eleg boldog voltam hogy egyreszt ez az ar egyaltalan nem horror, masreszt meg raadasul sporolunk egy ejszakai szallasdijat is. Sajnos ez nem tartott sokaig, egesz pontosan csak Chumponig, ahova kb. ejjel fel egy korul erkeztunk meg. Ez egy ocska cseho volt az ut szelen ahol a busztarsasag altal uzemeltetett kajalda mukodott jo borsos aron. Amikor epp elaludtam a meglepoen kenyelmes bar zsufolt buszon, egyszer csak a "bus stop you twenty minute now" iszonyat hangos es nyelvtanilag is eleg furcsa mondatra ebredtem. Ez persze kelloen felbosszantott ahhoz hogy ne akarjak enni itt semmit, ami az utasok kesobbi suru wc latogatasat elnezve eleg szerencsenek bizonyult.

Ezek utan azt gondolna az ember hogy oke, akkor reggelre leerunk a tengerpartra es minden szep meg jo. De ezek az agyafurt Thaiok egyaltalan nem ilyen egyszeruen fogjak fel az eletet. A kovetkezo allomas Surat Thani, ahol egy iszonyuan lepukkant buszterminalban (nevezzuk igy nagyon nagy joindulattal) ujbol buszrol le, mindez hajnal otkor majd ujbol mutasd be a jegyed egy rosszarcu fonok kinezetu thainak - aki egy B kategorias kungfu filmbol ismeros leginkabb- es ugyanazon harom busz kozul szalj at arra amelyikre mutogatnak. Csomag atpakol termeszetesen szinten. Hogy erre miert volt szukseg nem tudom, mert amikor mi eljottunk (elsonek vegre egyszer) akkor meg ugyanazokat a buszokat lattam amivel mindenki erkezett. Valoszinulag tul sok uticel elosztoja ez az allomas es tovabbi buszok erkeztek tovabb Phuket, Ko Lanta, Hat Yai es egyeb uticelok fele. Ha nem akkor maig sem ertem.

Viszont innentol kezdve sinen voltam Krabi fele, ami mar a Del Andaman tengerpart egyik fontos varosa. Amikor megerkeztunk a vegallomasra ami termeszetesen megint a busztarsasag sajat helyi cege , mar reggel 8 ora volt. Itt persze kinaltak Ao Nangba -ahova tovabb igyekeztunk- taxit rendkivul pofatlan aron (200 Baht) de mi inkabb kigyalogoltunk nehany szaz metert es ott kis szerencsevel de siman talaltunk egy helyi pick up platojan helyet ugyan oda 50 Bahtert.

A husz perces helyi arcokkal eltoltott remek utazast kovetoen meg is erkeztunk Ao Nang tengerparti varoskajaba. Tobb okbol sem akartunk itt sokkkal tobbet idozni mint egy jo martozas a tengerben. Az elso hogy fokatelep, a napozo gazdag amerikai nemet es nagyon sok orosz kozott nem sok hely van a torolkozodnek. A masik hogy ennek megfeleloen draga is. Viszont kikerulhetetlen mert a tavolabbi olcso partszakaszokra innen van helyi un. longtail boat transzfer. Ez akkor indul, ha osszegyult tiz ember aztan irany a tenger. Mivel ez a letszam eleg gyorsan meg szokott lenni, nem is kellett tiz percnel tobbet varnunk es rovidesen elertuk mostani uticelunk veget Ton Sai beachet.

Itt mar egeszen mas az elet. Egyreszt a falmaszok paradicsoma, masreszt a hatizsakosok kedvelt helye. Csodaszep panorama -persze ez itt szinte mindenhol megvan- 24 fokos tenger, az egesz olyan a korulolelo sziklafalakkal mintha egy paravan elotti gyerekszinhaz szereploje lennel. Este mindenki doglik kint a parton, hallgatja a tenger zugasat meg a halk chill out zeneket es iszogatja az italat. Kell ennel jobb? Mivel mi is eleg gyorsan arra jutottunk hogy nem, ugy dontottunk hogy elidozunk itt par napot, bevarva a tarsasag harmadik tagjat aki eddig Dengue lazzal nyomta az agyat Udonthaniban, illetve szerencsesen osszefutottunk ket masik otthoni ismerossel is.

A hely rengeteg latvanyossagot rejt, tropusi oserdokkel teli szigeteket amik remek turahelyek, szines viz alatti elovilagot amit az ember almaban sem gondolt, sarga, piros es megannyi szines apro hallal, vedekezeskepp vilagito, fejnagysagu meduzakkal, koralokkal, vakito feher korallhomokkal a szigetek partjan.

Szo ami szo jol el lehet itt toltenio az idot. Nem is nagyon akarunk tovabb menni de sajnos muszaj, mert az utiterv mar ugyan nem all regen, viszont a december 13-i. borneoi repulojegy eleg nagy kotottseg. Talan meg ket napot maradunk itt es elvezzuk a paradicsomi allapotokat. Aztan irany Malajzia...