úton

   Reggel fél hét az el nidoi buszállomás felé baktatok, lassan megkezdem a vándorlást hazafelé. Kicsit körülményes utazás elé nézek, mert visszafelé korlátos az időm ami két napot jelent a kairói gépem indulásáig és ha bármit lekések akkor ugrott az egész. Mivel ezt egyáltalán nem szeretém, igyekeztem a csatlakozásokat a lehető legjobban kiszámítani de mint tudjuk az ördög nem alszik.

 Ezúttal a minibuszt választom, ha minden igaz ezzel csak hat óra az út Puerto Princesaig, de mindjárt az elején késünk, két kínai lány fél órával az indulás után kegyeskedik kiérni a buszhoz amitől nem vagyok túl vidám. Pont mellettem kapnak helyet a hátsó ülésen ülünk hárman, ők a lonely planetet olvasgatják, nem baj ezek után úgy sincs nagy kedvem társalogni velük. Később aztán beszélgetünk, hat óra hosszú idő meg amúgy sem vagyok haragtartó típus. Shanghai mellől érkeztek, szerintük egy kisebb városból talán tízmillió körül laknak ott, biztos nem többen. Mondtam, hogy mi az egész országban nem vagyunk összesen ennyien amire jót nevettek de szerintem azt hitték csak viccelek. A minibusz közben szinte száguld az úton, kövek pattognak mindenfelé lakott területen a sofőr végig nyomja a dudát de nem lassít. Ennek most örülök mert ez a szakasz az utazás legveszélyesebb része, a gépem délután ötkor indul Manilába, nincs túl sok időm és még át kell másznom a városon is mert a reptér a másik oldalán van. 

Ezúttal szerencsém van, délután egyre tényleg odaérünk az ígértek szerint. A reptér még zárva, az első gép csak délután négykor indul addig beülök meginni valamit. A mellettem lévő asztalnál egy hatvan év körüli fazon a telefonján lévő csörgéseket hallgatja végig teljes hangerővel átfut az agyamon, hogy megkérdezem mi a fenéért is jó ez neki de végül inkább tovább állok. A check in pultnál szokásos tülekedés, a gép pontosan indul hét óra után szállunk le a manilai reptéren. A kuala lumpuri gépem csak másnap délelőtt indul de sajnos nem innen, hanem a korábbi amerikai támaszpontról, Clarkból. Végül az Air Asiaval repülök mert csatlakozás szempontjából ez volt jobb. A clarki reptér jó két óra busszal, úgy döntök még ma éjszaka kimegyek aztán ott alszom valahol Angeles környékén, nem akarom reggelre hagyni a kiutazást mert eddig szinte csak óriás dugókat láttam a kivezető utakon. A Victory Liner Pasay City-beli termináljához kell eljutnom, innen indulnak buszok Észak Luzonba, ha minden igaz valamelyikkel el tudok jutni Dau-ig ahonnan már csak egy rövid tricikli út a reptér. A város épp a késő esti nyüzsgés tetőfokán és Manila ilyenkor nem épp a legbiztonságosabb ezért igyekszem minél gyorsabban buszra találni. Két hátizsákkal fél óra alatt átvergődöm a buszterminálba, elindulok az első adandó járattal szerencsém van nem kell sokat várni, óránként indulnak. Jó egy órát araszolunk a dugóban szinte lépésben haladunk, aztán kiérünk a városból és onnan már rendben. 

Este tíz körül a daui terminálban vagyok ahol a szokásos káosz fogad, árusok, felhajtók, taxisok mindenütt. A város kicsit Baguiora emlékeztet nem sok hangulatom van szállás után mászkálni inkább úgy döntök, kimegyek a reptérre és ott töltöm az éjszakát meg a reggel maradék részét a gép indulásáig. A reptérre egy tricikli taxi kombinációval jutok alkudozás után is jóval drágábban mint az ideszóló buszjegyem volt. A reptér megint a kisebb fajtából való, ráadásul mint kiderül éjszakára bezárják, az első gép majd csak nyolc előtt indul, addig hazamegy mindenki. A bejárat előtt rendezett füves terület meg pár pad fogad lecuccolok itt, nem a legjobb de megfelel reggelig. Nem vagyok egyedül néhányan várnak a gépükre ki alvással próbálkozik, ki beszélget én az olvasást választom, pont jól jön a könyv amit a többiek hazaküldtek velem. Gyorsan itt a reggel közben alszom is egy két órát. 

A reggeli gép teltházzal megy és hogy ne érezzem túl jól magam sikerül egy kisebb kupac indiai közé helyet kapnom. Hárman előttem, hárman mögöttem egy pedig mellettem ami nem volna gond de folyamatosan üvöltöznek meg krákognak egyik sem hiányzik egy átalvatlan éjszaka után. A három órás út viszonylag gyorsan eltelik, pontosan érkezünk a kuala lumpuri LCC terminálra ahonnan a nemzetközi reptér csak egy rövid húsz perces buszút. Van még jópár órám éjfélig, amíg a gépem indul így eszem valamit meg beülök egy kávéra, hogy menjen az idő, aztán hét körül felszállok a buszra és irány a másik terminál. A kairói járat kis késéssel indul de ez belefér egy tíz órás útba amit nagyrészt alvással töltök, egész kipihenten szállok le reggel. Mivel megint van egy csomó időm úgydöntök kibuszozom a piramisokhoz, jobb mint bent ülni és várni. Így utólag kicsit az az érzésem nem biztos, hogy jó döntés volt mert alig sikerült látnom valamit azt is csak kívülről de azért nem bántam meg. Szinte pontosan a check in kezdetére érek vissza, rövid idő mulva már a Budapestre induló Embraer 170-es fedélzetén vagyok, még három óra és az utazás véget ér.