Reggel taxiba szálltunk és elindultunk a buszpályaudvar felé. Következő állomásunk Baguio, Manilától északa. Alapvetően nem terveztük, hogy sok időt töltünk ezen a helyen de itt kell átszállnunk következő uticélunk, Kabayan felé. Néhány pihenőt követően délután érkeztünk meg, így meg kellet szállnunk a városban mert aznap már nem volt tovább busz. Baguio egy nagyjából kétszázezres város, aránytalanul zsúfolt valószínűleg amiatt mert a természeti adottságai miatt nem igazán tud terjeszkedni. Az egész egy hegyvidéki részen épült, házak mindenütt, a szomszédos néhány hegyet és völgyet szinte összefüggően borítják be. Kicsit a filmekből ismerős San Franciscot juttatja eszembe, csak nincs villamos és az egész végtelenül lepusztultabb. Az egészre tényleg talán az LP által használt overdeveloped jelző illik a legjobban.
Miután leszálltunk a buszról az egyik korábban kinézett szállás felé igyekeztünk. Ez a város közepén egy szűk utcában volt, kicsit gettó jellegű környezetben de jókat hallottunk róla ígyhát megpróbáltuk. A városban nagyjából annyi fehér embert láttunk amennyit az egyik kezemen meg tudok számolni, így egyből akadt is szabad szoba. A hely neve Diamond Inn, pofás kis dorm hármunknak épp megfelelt. Ha van hol aludnod máris jobban érzed magad. Mivel nem sok időnk maradt a nap hátralévő részére nem is nagyon terveztünk mást mint annak kiderítését, hogy a holnapi buszunk melyik pályaudvarról indul, na meg persze egy jó vacsorát. A kettő közt meg elzarándokoltunk a helyi kulturális faluba ahol jófej mamák szórakoztatták egymást a táncukkal, meg persze minket is ameddig ott voltunk. A visszaúton nagyjából harmadszorra sikerült a megfelelő pályaudvart megtalálnunk pedig ehhez egy taxisofőr segítségét is igénybe vettük. A jó háromnegyed órás autózás két BKV jegy árából kijött, így nem bántuk legalább láttuk a város nagyrészét.
Jócskán beesteledett mire visszaértünk és épp a szállásunkhoz közel eső piacnál szálltunk ki. A piac méretei szerények, a körülölelő utcákkal együtt nagyjából három négyzetkilométeres helyet foglal el. Az utcákon egybefüggő emberfolyam, amit ékként vágnak ketté a közlekedő járművek - teherautók, taxik, na meg a jellegzetes kinézetű barkács Jeepny-k. A piac mindig jó hely ezért elhatároztuk, hogy megnézzük közelebbről. Mást úgysem negyon tehettünk ha a szállásunkra akarunk érni, vagy ezen kereztül megyünk vagy a mellette lévő főúton, a haladás nehézkes, emberek heringek módjára mindenütt. Kezdem egy kicsit úgy érezni, elég a városokból, valami nyugalmasabb kéne. Túl nagy itt a tömeg, néha teljesen átláthatatlan és a nagy számok törvénye szerint minden réteg képviselteti magát. Ezt ma sajnos a jókis Leica gépem bánta, annak ellenére, hogy mindig annyira figyelek amennyire csak lehet. Elég kevés a fehér ember errefelé következésképpen feltünő, tehát jó célpont. Viszont a fehér ember okos és tanul, így új biztonsági intézkedéseket vezettem be. A régi gépemet meg egy kávé mellett elsirattam, az évek során egészen hozzámnőtt. R.I.P. Az élet megy tovább és ha minden igaz engem holnap reggel Kabayan felé visz. Ha az utcán abbahagyják a folyamatos üvöltözést remélem sikerül végre aludnom és a következő híreket kipihenten az északi hegyvidéki barlangokról meg az ott talált többszáz éves mumiákról tolom.
Miután leszálltunk a buszról az egyik korábban kinézett szállás felé igyekeztünk. Ez a város közepén egy szűk utcában volt, kicsit gettó jellegű környezetben de jókat hallottunk róla ígyhát megpróbáltuk. A városban nagyjából annyi fehér embert láttunk amennyit az egyik kezemen meg tudok számolni, így egyből akadt is szabad szoba. A hely neve Diamond Inn, pofás kis dorm hármunknak épp megfelelt. Ha van hol aludnod máris jobban érzed magad. Mivel nem sok időnk maradt a nap hátralévő részére nem is nagyon terveztünk mást mint annak kiderítését, hogy a holnapi buszunk melyik pályaudvarról indul, na meg persze egy jó vacsorát. A kettő közt meg elzarándokoltunk a helyi kulturális faluba ahol jófej mamák szórakoztatták egymást a táncukkal, meg persze minket is ameddig ott voltunk. A visszaúton nagyjából harmadszorra sikerült a megfelelő pályaudvart megtalálnunk pedig ehhez egy taxisofőr segítségét is igénybe vettük. A jó háromnegyed órás autózás két BKV jegy árából kijött, így nem bántuk legalább láttuk a város nagyrészét.
Jócskán beesteledett mire visszaértünk és épp a szállásunkhoz közel eső piacnál szálltunk ki. A piac méretei szerények, a körülölelő utcákkal együtt nagyjából három négyzetkilométeres helyet foglal el. Az utcákon egybefüggő emberfolyam, amit ékként vágnak ketté a közlekedő járművek - teherautók, taxik, na meg a jellegzetes kinézetű barkács Jeepny-k. A piac mindig jó hely ezért elhatároztuk, hogy megnézzük közelebbről. Mást úgysem negyon tehettünk ha a szállásunkra akarunk érni, vagy ezen kereztül megyünk vagy a mellette lévő főúton, a haladás nehézkes, emberek heringek módjára mindenütt. Kezdem egy kicsit úgy érezni, elég a városokból, valami nyugalmasabb kéne. Túl nagy itt a tömeg, néha teljesen átláthatatlan és a nagy számok törvénye szerint minden réteg képviselteti magát. Ezt ma sajnos a jókis Leica gépem bánta, annak ellenére, hogy mindig annyira figyelek amennyire csak lehet. Elég kevés a fehér ember errefelé következésképpen feltünő, tehát jó célpont. Viszont a fehér ember okos és tanul, így új biztonsági intézkedéseket vezettem be. A régi gépemet meg egy kávé mellett elsirattam, az évek során egészen hozzámnőtt. R.I.P. Az élet megy tovább és ha minden igaz engem holnap reggel Kabayan felé visz. Ha az utcán abbahagyják a folyamatos üvöltözést remélem sikerül végre aludnom és a következő híreket kipihenten az északi hegyvidéki barlangokról meg az ott talált többszáz éves mumiákról tolom.
No comments:
Post a Comment
Ezt mondom: