elbrusz, kabardino-balkaria

Diesel hut - Elbrusz csúcsmászás - Garabashi - Mir - Krugozor - Azau

   Minden mozdulatomra reccsen az alattam lévő, ágynak szánt deszkalap amire a konténerben alvó összes ember felébred. Ezen az éjszakán sem alszunk jól bent 10 fok körüli a hőmérséklet amiben szinte kibirhatatlan a téli hálózsák de nem csak ez a gond, a nagyobb probléma az akklimatizáció hiánya. Továbbra sem alszunk sokkal többet egy-két óránál, azt is szakaszokban. Valamivel fél 2 körül indulunk kint tiszta, csillagos az égbolt és csípős hideg szél fúj az arcunkba. Hőmérőnk -24 fokot mutat, a csendes éjszakában ketten haladunk a sötétben, alig látszik előttünk valami leginkább csak a fejlámpánktól megvilágított fehér hó, néha egy-egy szikla.

A Pastukhov sziklákon jóval túl, a keleti csúcs oldalában húzódó hosszú harántozásban ér a napfelkelte. Csodaszép reggel, ebben az ötezer méteres magasságban lélegzetelállítóak a  fények. A szél folyamatosan felkavarja a havat a körülöttünk lévő hegyoldalon, ami a napsugaraktól megvilágítva izzó lávafolyamként ömlik le a völgybe. A haladás minden méter után nehezebb az agyam vinne előre de a testem egyre kevésbé engedelmeskedik a parancsnak. A harántozás tetején az út befordul a nyugati és a keleti csúcsot elválasztó nyeregbe (5416m) innen egy rövidebb, vizszintes szakasz következik a nyugati csúcs aljáig. Lassan sétálunk a reggeli napsütésben azon gondolkodom, rövid pihenés után visszafordulok. Egyre nehezebb az előrejutás, egyre nehezebb a koncentráció és a csúcsig hátralévő kétszáz méternyi szintkülönbséget az eddigi legmeredekebb, jegesedésekkel teli szakaszon kell leküzdeni. A nyereg aljában szétválunk, én rövid pihenés után lassan visszaindulok a völgybe. Az idő ideális a fényképezéshez és persze bámészkodáshoz, szemben a kaukázus főgerince az Ushba, a Shkhelda, a Chatyn, az Ullukara néhány kisebb felhőtől eltekintve tisztán látszik. A lejutáshoz szükséges három órás időtartamra ráhúzok legalább másfelet amit leginkább ücsörgéssel mozizással töltök, reggelinek pedig elrágcsálom az egyetlen magammal hozott, csonttáfagyott sportszeletet. A nap lassan kezdi éreztetni a hatását előkotrom a gleccserszemüveget, és megpróbálok kifacsarni valamenyit a szintén félig fagyott napvédő krémből. 

Lent bevárjuk egymást és továbbindulunk ezúttal lefelé a Garabashi állomásra. Az a tervünk, hogy lefelé a teljes utat felvonóval tesszük meg és ez a legfelső beszállási pont. Megegyezünk fejenként száz rubelben és néhány perc mulva már a húsz méteres mélység fölött himbálódzunk kezünkben és az ölünkben az összes cuccunkkal. A felvonó egy szimpla beülős-székes tákolmány, nagyjából a libegő szinvonala csak fából. A biztonsági reteszt persze a zsákoktól nem lehet becsukni de ez senkit sem érdekel kivéve engem, minden másodpercben azon aggódom nehogy leálljon ez a kóceráj mert egyből kicsúszom és az alattam lévő szikla és vaskupacban kötök ki. Végül alig tíz percen belül lent vagyunk a Mir állomáson ami nekem sokkal többnek tűnik de a szemem előtt lebegő rostos gyümölcslé amit a faluban lévő magazinban fogok elfogyasztani egy húzásra feledteti a kényelmetlenséget. A Garabashi-Mir közti szakasz felvonó alatti része egyébként egy külön tanulmányt megérne, nagyjából az teljes Szovjet nehézipar fémhulladéka képviselteti magát. A 2014-es téli olimpiáig lesz mit takarítani, ha egyáltalán ez is bekerül a helyszínek közé. 

Délután öt körül már egy azaui vendéglátóipari egységben teázunk, miután a hatóságok legomboltak rólunk további ezerötszáz rubelt "Elbrusz Nemzeti Park" belépő címén. Rövid beszélgetés után megegyezünk egy helyi öreggel aki a Volga típusú személyautóján elvisz minket száz rubelért Terskolba. Ez az élet, keleti kényelem. Este pedig már a megszokott szállásunkon alszunk, napok óta az első jó pihenés amiben részünk van.

elbrusz, kabardino-balkaria

Garabashi - Diesel hut - Pastukhov sziklák - Diesel hut

 
   Megint egy tiszta reggel, kinyitva a bádogajtót a hóval boríott hegyoldalról visszaverődő napfény szinte vakító. Pakolás után továbbindulnánk alaptáborunk, a Diesel Hut felé de mostani szállásunk tulajdonosát sehol sem találjuk. A szomszéd házban lakó ratraksofőrt zörgetjük fel, aki álmos szemekkel nyit ajtót. Bent legalább egy tucat üres vodkásüveg meg eszméletlen káosz. Megpróbáljuk megértetni magunkat ami hosszas mutogatás és régi emlékeinkből összeszedett néhány orosz szó segítségével sikerül, így kezébe nyomjuk a 800 rubelt mivel tatozunk és reméljük, hogy így eljut a címzetthez.

Folytatjuk utunkat felfelé az enyhén emelkedő gleccseren, a háttérben az Elbrusz kettős csúcsa uralja a látképet. Rövid idő alatt felérünk a házig, a nyitott ajtón keresztül oroszul beszélő emberek hangja hallatszik. Kérdésünkre, hogy hol a ház tulajdonosa és van-e szabad hely csak azt válaszolják, hogy nem tudják de nyugodtan aludjunk az épp megüresedő helyükön ők épp indulnak lefelé. Azt, hogy fizetni kinek kellene a szállásért szintén talány, ők már két napja itt vannak de eddig senkinek nem fizettek sőt nem is nagyon láttak errefelé helybélit. Ez jól hangzik be is cuccolunk a felső ágyakra és mivel itt az evés ideje elkezdünk havat melegíteni levesfőzéshez meg a kifogyott vízkészleteink pótlására. Mondjuk azt itt elég nehéz érzékeltetni, hogy milyen rohadtul unom már ezt a mocsok plusz-tablettás hólét, de mindenki gondoljon valami igazán rosszra és szorozza meg legalább kettővel. A vízbe persze muszáj rakni valamit úgyhogy ha tetszik ha nem ez van, de akkor is. 

Amíg a kajával foglalatoskodunk betoppan egy komplett lengyel teljesítménytúra-csapat, elkezdenek rendezkedni mintha itthon lennének. Kicsit bánjuk is, kicsit nem mert kényelmesebb ha nem kell közösködni, de a társaság azért jó. Nem tart sokáig az állapot, fél óra sem telik el megjelenik egy marcona orosz nagy hanggal kérdezősködve, hogy mit keresünk itt és egyáltalán, hogyan jöttünk be. A lengyelek közül többen beszélnek oroszul meg angolul is, így tudjuk meg, hogy korábban feltörték a házat és ellopták a generátort ezért az egész le volt zárva egészen addig amíg közvetlenül előttünk valaki megint fel nem törte. Így most van öt perce mindenkinek, hogy elhúzzon innen az összes cuccával, vagy azzal együtt be lesz zárva a ház újból. Értünk a szóból el is kezdünk pakolni addig amíg ki nem találják, hogy mi törtük fel az ajtót azt hiszem elég nehezen tudnánk bizonyítani ez ellenkezőjét. Szinte már érzem a hátamon a sátor alatti hó hidegét miközben pakolom a zsákomat. Később kiderül, hogy feljebb van egy majdnem üres konténer amiben - ha szűkösen is de tudunk aludni. Mi négy idősebb orosszal osztozunk a konténer kisebb felében, a lengyelek a másik felét kapják. 

Most, hogy a szállással kapcsolatos dolgok rendben vannak, a nap hátralévő részében  akklimatizációs túrát teszünk a Pastukhov sziklákhoz (4640m). Az idő szikrázóan tiszta, a napsütésben hihetetlen kilátás nyílik a Kaukázus főgerincére. Témában nincs hiány, csinálunk is jópár képet de főleg a szemünkkel próbáljuk befogadni a látványt. A közelben szinte karnyújtásnyira előttünk elúszó gololyfelhők, a hegyoldalon felkapott kavargó hópelyhek és a szemben lévő csipkés hegygerinc látványa már most azt mondatja velem, hogy megérte feljönni.

Holnapi csúcstámadásunk hajnal egykor indul, amihez egy közepes generátor berregő hangjára kellene elaludnom. A zaj nem is zavarna annyira, viszont már két napja nem alszom fél óránál többet ami akklimatizációs problémákra utal és ez kezd egy kicsit aggasztani. Holnap mégis meg kell próbálnunk, mert délutántól havazást jelentenek ami az előrejelzések szerint napokig el fog tartani. Bízunk a jó szerencsében és abban, hogy holnap még tiszta időnk lesz. Ha minden rendben megy, délelőtt 10 körül elérjük a csúcsot.

elbrusz, kabardino-balkaria

Krugozor - Mir állomás - Garabashi

   Késő estig zúgott a felvonó gépháza pedig az utolsó járat már délután négykor elment. Az éjszakai zaj ellenére reggel mégis frissen kelünk, félrehúzva a sátorponyvát a kilátás pazar, szemben a Donguzorun és a Nakratau 4000m fölé magasodó hófödte csúcsa. Reggeli és kényelmes pakolás után ismét útnak indulunk a Mir állomás (3470m) felé kanyargó, ezúttal jóval hosszabb szakaszon. Felfelé haladva egyre több a vashulladék, komplett rácsos távvezetéki oszlopok, acélgerendák a kövek közt. Eddigi tapasztalataink szerint majdnem biztos, hogy errefelé másfél kilométeres körzetben találsz egyet a következők közül: d=0,8m átmérőjű fogaskerék vagy ennél nagyobb, csődarab hegesztett karimával, rácsos tartó, tank vagy teherautó roncs. A drótkötelet már nem is említem mert abba szinte minden méteren belebotlunk.

Újabb 2 óra elteltével elérjük a Mir állomás épületét. Hóvihar közeleg és egyetlen bivakházat sem látunk a környéken amit különösen azért keresünk mert még lent a faluban megbeszéltük egy helyi arccal, hogy megszállunk idefent a dácsájában. A gond csak az, hogy elfelejtette elmagyarázni, hogy a rohadt sok épület közül amit feljebb a hegyoldalban látunk melyik is az övé, meg egyáltalán őt magát hogyan találjuk meg. Az sem kizárt, hogy említette de az orosz, az angol és a német egy különos keverékét beszélte, így nem igazán sikerült megértenünk. Mivel itt a Mirnél csak két zárt épület van ami szállásként működhetne, a felvonóházban lévő kis kantinban egy tea mellett úgy döntünk tovább indulunk felfelé. A Garabashi állomás további jó háromszáz méternyivel magasodik fölöttünk. Közben elkezd havazni, körülöttünk sötét felhők gomolyognak aztán nagyjából százötven méternyi emelkedő után hirtelen megszűnik, az egészet pillanatok alatt napsütés váltja fel. 

A meredek emelkedő ellenére gyorsan elérjük a hordókat ahol alig egy pár ember lézeng. Érdeklődni próbálunk hogyan kaphatnánk helyet valamelyik hordóban de senki sem ad érdemi információt, legsűrűbben a "nye panyimaju" válasz hangzik el amivel aztán jól ki vagyunk segítve. Tanultam volna rendesen az általános iskolában, most könnyebb lenne a dolgunk. Az épületek kaotikus együttese közt keresgélve találkozunk egy csapat osztrákkal akik helyi hegyivezető lányokkal északi irányból jöttek fel. Az egyik vezető Ana jól beszél angolul és nagyon jófej módon felajánlja, hogy aludjunk az ő bivakházukban valahogy majdcsak elférünk. A csapatuk hajnali háromkor indul ratrakkal 5000 méterig, onnan másznak tovább a csúcsra. A ratrakos megoldáshoz nem nagy kedvünk van ezért útközben megkérdezünk egy, a hordókkal szembeni konténerek mellett ücsörgő öreget van-e szabad hely. Szerencsénkre van, sőt egy teljes konténer üres így megköszönjük a korábbi invitálást és tartjuk az akklimatizációs programot. 

Az öreg aki a kulcsot adta eltűnt, az este is leszáll lassan, még vacsorázunk egy jót és fotózzuk a kaukázus fölötti naplemente szebbnél szebb fényeit. Lefekvés előtt felfedezőútra indulok a mellékhelyiséget keresve. Egy sziklapárkány peremén találom meg bent jégcsapok és tíz centiméter hó, a deszkák közt úgy süvít át a metsző szél mintha ott sem volnának. Ilyen gyorsan sosem végeztem még.

elbrusz, kabardino-balkaria

Terskol - Azau - Krugozor

 
   Nem sietünk a felkeléssel, a hegyen a lassú haladás technikáját akarjuk alkalmazni ami nem több mint napi ötszáz méternyi emelkedést jelent az alvási szintek között. Az út nehézsége 2B az Orosz skálán így - legalábbis a csúcstámadás napját kivéve - bőven lesz időnk és kényelmesen haladhatunk felfelé. A Terskol-Azau távot gyalog tesszük meg az enyhén emelkedő országúton, nem egész egy óra múlva a régi felvonóház-monstrum árnyékában teázunk. Azau nagyjából két tucat házból meg néhány bazárból álló kis település, helyiektől meg itteni mászóktól hangos leginkább valami vásári forgatagra emlékeztet. Lábakon álló heggesztett vas tűzhelyeken valami helyi specialitást készítenek, ami biztosan finom de leginkább bosszantó, hogy  a füsttől nem látsz semmit meg levegőt sem kapsz.

Nem is kóstoljuk meg, inkább fogjuk a zsákjainkat és elindulunk a kötélpálya alatt kanyargó sziklatörmelékes úton. A talaj vulkanikus eredetű, a környező falakon fekete, vörösesbarna kőzettel elég zord látványt nyújt. Tulajdonképpen önmagában nagyon szép volna de minden tele vashulladékkal, ipari szeméttel meg drótkötéldarabokkal amitől az egész úgy néz ki mint ahogy a 'zóna' festhet a Stalker-ben. Az idő kezd javulni, a napsütésben kényelmesen 2,5 óra alatt teljesítjük a távot ma éjszakai szállásunkig a Krugozor állomásig (2970m). Ez tulajdonképpen a régi felvonóépület, hasonló vasbeton monstrum mint a lenti. Minden kialt, csak a gépkezelő személyzet és néhány helyi tourist van fent akik a kabinnal érkeztek. Körös körül sziklatörmelék, táborhelynek nem épp ideális azon gondolkozunk, hogy valahol az épületben húzzuk meg magunkat éjszakára de az egész barátságtalan szürke hideg és huzatos, ezért inkább körbejárjuk a környéket hátha találunk egy jobb helyet. 

Végül úgy döntünk, mégis kint töltjük az éjszakát, adódik is egy hely a felvonóház teraszának vasbeton lemeze alatt így egyúttal védve leszünk az esőtől ami megint elkezdett cseperegni. Praktikusan nem akarjuk eláztatni a sátrunkat főként a plusz súly miatt amit cipelése jelentene. Így is küzdünk minden dekagrammal, feljebb pedig az egyre ritkuló levegő miatt még rosszabb lesz. Ennek szellemében sátorállítás után korai vacsora, hogy tartalékainkat fogyasszuk főzünk egy jó levest utána pedig finom helyi meg otthoni sajtot eszünk. 

Kora este alszunk, vagy legalábbis megpróbálunk mást úgysem tehetünk mert szakad az eső. Következő úticélunk a Mir állomás, ami a ház melletti sziklák mögött magasodik.

terskol, kabardino-balkaria

   A vonat egész éjjel zötykölődött mintha ki akarna siklani így aztán nem igazán tudtam aludni, amihez még a 3:48-as hajnali érkezés is jócskán hozzájárult. Mondjuk arra elég kevés az esély, hogy az igazak álmát aludva tovább menjen az ember mint ameddig a jegye szól, a kocsikísérőkkel való eddigi tapasztalataink alapján azt hiszem inkább le lennénk  hajítva a vonatról a cuccainkal együtt Mineralnie Vodyban, ha nem kelnénk fel. Mivel ezt egyáltalán nem szeretnénk, meg a két napja tartó vonatozást is kezdjük már nagyon unni, fél három előtt a folyosón ücsörögve várjuk, hogy begördüljünk végre az állomásra.

Megállás után majdnem utolsóként szállunk le, a peron csupa víz az esőtől ami azt jelenti az időjárás nem a legkedvezőbb számunkra. Álmosan haladunk az állomásépület felé, egy farmerkabátos, bajuszos, zömök figurát keresve az emberekkel teli pályaudvaron. Ő Mihail, az itteni kontaktunk aki elvileg továbbvisz minket a Baksan völgyben lévő kis faluba, Terskolba. A fuvart még otthonról egyeztettük vele és reméljük, hogy itt is lesz mert ha nem akkor a többszáz kilométeres további utat tehetjük meg helyi busszal. Ez önmagában nem volna gond de nagyon körülményes és többszöri átszállással legalább egy teljes napunk rámenne. Néhány perc múlva megszólít valaki akire illik az otthon kapott személyleírás, neki könnyebb volt ránktalálni csak ketten szálltunk le hátizsákkal és túrafelszereléssel. Az állomás mögötti utcában parkol, bedobáljuk a zsákjainkat és már robogunk is az úton reggeli ködös, szitáló esőben. Hajnal lévén alig van forgalom szinte egymagunk haladunk, a kétsávos út mentén álló rendőrjárőrök és a sűrűn felállított katonai őrposztok mellett. A Kabard-Balkár határt jelző oroszlános kapuig összesen öt ellenőrzőponton haladunk át, szerencsére nem firtatják ki ül az autóban Mihail pedig úgy tűnik mindig talál valami elfogadható magyarázatot arra, hogy mit keres errefelé ilyen kora reggel. Az ablakon át a környéket figyelve kicsit furcsa érzésem van, nem is annyira a dolgok régiek, inkább mások mint európa nyugatra eső felében. Mindenhol a gyerekkoromból megszokott Orosz járgányok, de most épp egy Ikarus busz halad ekőttünk szédületes 70 km/h sebességgel és egy komplett mintás szőnyeggel a hátsó ablakában amit valami függönypótlónak akasztottak oda. 

A nap lassan felkel, de az eső nem hagy alább sőt egyre barátságtalanabb az idő már rendesen esik mire valamikor nyolc óra után Terskolba érünk. Terskol Azauval szomszédos kis település, nem messze az Elbrusz déli, normál mászóútjának kiindulópontjától. Terveink szerint megszállunk itt egy éjszakára és megpróbáljuk minél hamarabb elintézni a kötelező papírmunkát azaz a vízumaink regisztrációját. Mihail megáll egy kis háznál, ahol adnak ki szobákat és sgítőkész módon felveri a tulajt reggeli álmából aminek eredményeképpen fél órán belül van hol aludnunk. Az ár 600 rubel, de mivel a kommunikáció nagyjából az activity szintjén folyik, nem tudjuk fejenként ennyi vagy maga a szoba egy éjszakára. Úgy döntünk nem firtatjuk, jó lesz ez amúgy sincs kedvünk visszamenni az esőbe és tovább keresgélni, sokkal olcsóbb szállást valószínűleg úgysem találnánk. A másik ok, hogy álmosak vagyunk az előző éjszakai nem alvásnak köszönhetően, úgyhogy miután leraktuk a cuccainkat le is fekszünk pár órára aludni ami rettentően jól esik. 

Pár perccel dél előtt dörömböl valaki az ajtónkon kiderül a tulaj az és azért jött mert a postára kell mennünk lepecsételtetni az okmányainkat. Ezt mindenképp el kell intéznünk még a mai nap de ő szívesen segít úgyis arra megy. Persze örömmel fogadjuk a felkínált segítséget, néhány perc múlva már a postahivatalban vagyunk ami a szállásunktól jó ha ötven méternyire van. Eddig is tudtam, hogy ez az ország a hivatalnokok paradicsoma de miután elkezdjük intézni a papírjainkat öt perc sem kell, hogy értetlenül álljak a minden logikát nélkülöző ügyintézést nézve. Miután minden papírunkat lemásolták, kapunk egy fecnit amivel el kell mennünk valami megjegyezhetetlen nevű helyi pénzintézet itteni fiókjába, ami a két km-re lévő Cheget Hotelben van és be kell fizetnünk fejenként 30 rubelt. Ha ez megvan akkor a bizonylatot vissza kell hoznunk ide és folytatódik az ügyintézés persze új sorbanállás meg minden ami kell. Elsétálunk a szemerkélő esőben, befizetjük a pénzt, kapunk egy halom cetlit amivel visszasétálunk. Megint sor, újabb papír kitölt, de most még a vonatjegyünkre is szükség van amit persze a kalauz nem adott vissza. Szerencsére előrelátóak vagyunk és van egy másolatunk plusz egy szkennelt változat a postafiókunkban mindenből, fő a biztonság. Ez most pont jól jön, kész is lennénk de még fizessünk be itt 420 rubelt - most persze itt is lehet ki érti ezt. Miután megvan a vízumregisztáció ami nélkül itt nem élet az élet, még elsétálunk a hegyimentők itteni irodájába ahol nyilvántartásba vesznek minket. Ez ugyan nem kötelező de ajánlott mert ha a megadott időpontra nem jönnénk le a hegyről akkor elkezdenek keresni és ha baj van akkor lehet, hogy megússzuk. Mivel a legjobban angolul beszélő is fényévekre van a basic szinttől mire megtalálnak valószínűleg úgyis megfagyunk de legalább van egy telefonszámunk amit addig is hívogathatunk. 

Ránkesteledik mire visszaérünk a szállásunkra, de mindent elintéztünk amit mára terveztünk. Ma még egy utolsó jó zuhany aztán alvás, holnap kezdődik a túra igazi része.

úticél: kaukázus, orosz föderáció

   Régi tervem az Elbrusz, Európa legmagasabb pontjának megmászása. A "Seven Summits"-ként emlegetett óriások egyikéről van szó de számomra nem is annyira ez volt a lényeges, hanem viszonylagos elszigeteltsége miatti vadregényes és érintetlen volta vonzott leginkább.

Most így utólag szerkesztve a hegyen egy kockás, kievi pályaudvaron vásárolt iskolafüzetbe megírt naplót, a való élet kicsit másként fest mint a korábbi elképzeléseim. Érintetlenségről - legalábbis az Elbruszt tekintve - szó sincs, mégis a Kaukázus és a Baksan völgy mindezek ellenére lenyűgöző. Elszigeteltségről - legalábbis elméleti értelemben - szintén nincs szó, gyakorlatilag azonban a korrupció és az utazáshoz szükséges dokumentumok beszerzése, a nyelvi nehézségek annyira megnehezítik az odajutást, hogy a nyugati világ számára még mindig nem rutin úti cél. Ottlétünk alatt mindössze két nyugat-európaival találkoztunk, a maradék néhány mászó mind helyi vagy valamelyik Orosz Föderáció-beli tagországból érkezett, leszámítva még egy jó arcokból álló Lengyel társaságot. Ez persze abból is adódik, hogy szeptember már nem mászó szezon, habár a hegyet a szélsőséges téli napok kivételével egész évben másszák.

A terület viszonylagos "ürességét" mi persze egy percig sem bántuk, a magunk lassú és nyugodt tempójában haladtunk felfelé, élveztük a kilátást, fotózgattunk én pedig lejegyeztem az aznapi említésre méltó dolgokat. Ezek következnek most.