elbrusz, kabardino-balkaria

Diesel hut - Elbrusz csúcsmászás - Garabashi - Mir - Krugozor - Azau

   Minden mozdulatomra reccsen az alattam lévő, ágynak szánt deszkalap amire a konténerben alvó összes ember felébred. Ezen az éjszakán sem alszunk jól bent 10 fok körüli a hőmérséklet amiben szinte kibirhatatlan a téli hálózsák de nem csak ez a gond, a nagyobb probléma az akklimatizáció hiánya. Továbbra sem alszunk sokkal többet egy-két óránál, azt is szakaszokban. Valamivel fél 2 körül indulunk kint tiszta, csillagos az égbolt és csípős hideg szél fúj az arcunkba. Hőmérőnk -24 fokot mutat, a csendes éjszakában ketten haladunk a sötétben, alig látszik előttünk valami leginkább csak a fejlámpánktól megvilágított fehér hó, néha egy-egy szikla.

A Pastukhov sziklákon jóval túl, a keleti csúcs oldalában húzódó hosszú harántozásban ér a napfelkelte. Csodaszép reggel, ebben az ötezer méteres magasságban lélegzetelállítóak a  fények. A szél folyamatosan felkavarja a havat a körülöttünk lévő hegyoldalon, ami a napsugaraktól megvilágítva izzó lávafolyamként ömlik le a völgybe. A haladás minden méter után nehezebb az agyam vinne előre de a testem egyre kevésbé engedelmeskedik a parancsnak. A harántozás tetején az út befordul a nyugati és a keleti csúcsot elválasztó nyeregbe (5416m) innen egy rövidebb, vizszintes szakasz következik a nyugati csúcs aljáig. Lassan sétálunk a reggeli napsütésben azon gondolkodom, rövid pihenés után visszafordulok. Egyre nehezebb az előrejutás, egyre nehezebb a koncentráció és a csúcsig hátralévő kétszáz méternyi szintkülönbséget az eddigi legmeredekebb, jegesedésekkel teli szakaszon kell leküzdeni. A nyereg aljában szétválunk, én rövid pihenés után lassan visszaindulok a völgybe. Az idő ideális a fényképezéshez és persze bámészkodáshoz, szemben a kaukázus főgerince az Ushba, a Shkhelda, a Chatyn, az Ullukara néhány kisebb felhőtől eltekintve tisztán látszik. A lejutáshoz szükséges három órás időtartamra ráhúzok legalább másfelet amit leginkább ücsörgéssel mozizással töltök, reggelinek pedig elrágcsálom az egyetlen magammal hozott, csonttáfagyott sportszeletet. A nap lassan kezdi éreztetni a hatását előkotrom a gleccserszemüveget, és megpróbálok kifacsarni valamenyit a szintén félig fagyott napvédő krémből. 

Lent bevárjuk egymást és továbbindulunk ezúttal lefelé a Garabashi állomásra. Az a tervünk, hogy lefelé a teljes utat felvonóval tesszük meg és ez a legfelső beszállási pont. Megegyezünk fejenként száz rubelben és néhány perc mulva már a húsz méteres mélység fölött himbálódzunk kezünkben és az ölünkben az összes cuccunkkal. A felvonó egy szimpla beülős-székes tákolmány, nagyjából a libegő szinvonala csak fából. A biztonsági reteszt persze a zsákoktól nem lehet becsukni de ez senkit sem érdekel kivéve engem, minden másodpercben azon aggódom nehogy leálljon ez a kóceráj mert egyből kicsúszom és az alattam lévő szikla és vaskupacban kötök ki. Végül alig tíz percen belül lent vagyunk a Mir állomáson ami nekem sokkal többnek tűnik de a szemem előtt lebegő rostos gyümölcslé amit a faluban lévő magazinban fogok elfogyasztani egy húzásra feledteti a kényelmetlenséget. A Garabashi-Mir közti szakasz felvonó alatti része egyébként egy külön tanulmányt megérne, nagyjából az teljes Szovjet nehézipar fémhulladéka képviselteti magát. A 2014-es téli olimpiáig lesz mit takarítani, ha egyáltalán ez is bekerül a helyszínek közé. 

Délután öt körül már egy azaui vendéglátóipari egységben teázunk, miután a hatóságok legomboltak rólunk további ezerötszáz rubelt "Elbrusz Nemzeti Park" belépő címén. Rövid beszélgetés után megegyezünk egy helyi öreggel aki a Volga típusú személyautóján elvisz minket száz rubelért Terskolba. Ez az élet, keleti kényelem. Este pedig már a megszokott szállásunkon alszunk, napok óta az első jó pihenés amiben részünk van.