úton

   A sok tervezgetés után végül vonattal vágunk neki. Nem azért, mintha ez lenne a legjobb megoldás, kényelem szempontjából legalábbis biztosan nem. A teljes menetidő 55 óra, ami odafelé még jópofának tűnik de ugyanezt az utat visszafelé is megtenni nem biztos, hogy jól fog esni. Viszont vonattal az út ára alig valamivel több mint ötvenezer forint, ha repülnénk akkor majdnem ennek háromszorosába kerülne a jegy és a pénz fontos tényező. Főleg fontos akkor ha olyan országba mész ahol a hírek szerint a hivatalos szervek ahol csak lehet lehúznak, jogos vagy mondvacsinált indokkal de inkább az utóbbival.

Hogy a hasznos információkat se hanyagoljam el, mindjárt az elején azzal kezdem, jegyet venni nem egyszerű dolog. A MÁV széttárja a kezét, hogy ő bizony csak Kievig tud adni, tovább nem, ráadásul azt is drágán csak az Ukrán fővárosig több mint a fele a későbbi teljes útiköltségünknek. Marad tehát a csapi vagy az ungvári vasútállomás ahol meg lehet venni a jegyet Kievig majdnem tized áron, Mineralnie Vody-ig pedig a fent említett összegért. Persze azt a tortúrát amit a határon való átlépés jelent szívesen kihagytam volna de más lehetőség híján muszáj volt elvesztegetni fél napot citromba harapott ábrázatú Ukrán határőrök és határőrnők remek társaságában.

Viszont végre van jegyünk, már csak a következő két napot kell kibírni amit vonaton töltünk. Így persze a lehető legtöbb átszállást vagyunk kénytelenek megtenni, de valamit valamiért. A Záhonyig tartó szakaszt sima belföldi IC járattal tesszük meg amin kiderül, hogy a korábban megvett helyjegyünk rossz napra szól. Szerencse, hogy tudunk venni egy másikat de kidobott kétezer forintot jelent mindjárt az elején. Még jó, hogy a Nyugati Pályaudvar pénztárában kinyomtatott menetrend alapján vettük a jegyeket, no comment. Egy kávé után felszállunk a Záhony és Csap közt közlekedő összesen egy kocsiból álló már jócskán teli vonatra. Miután a kalauz elmengy, két hetven év körüli néni a szomszéd ülésről egyből azt kérdezi eladnánk-e nekik a jegyeinket mert az négy napig érvényes és ők gyakran járnak a két város közt. Egyébként egy testvérpár egyikük Csapon, másikuk Záhonyban él. A jegyeket odaadjuk ingyen, mi úgyis csak másfél hét után jövünk vissza. Annyira megörülnek az ajándéknak, hogy leszállás után elkísérnek a váróig minden jótanács, jókívánság és sok köszönöm társaságában. Itt újabb négy óra dekkolás, kihalt az egész állomás sehol nincsenek emberek. Nem csodálom látva a rengeteg katonát és vámost akiknél mintha alkalmassági feltétel volna, hogy ne tudjanak mosolyogni vagy legalábbis ne akarjanak.

A vámon egyenes kérdések záporoznak felénk mint pldául van-e nálunk fegyver, viszünk-e drogot meg ilyen hülyeségek. Nilván nem, úgyhogy ezen túl is lépünk. Ezután kezdik, hogy hogyan kaptunk orosz vízumot, meg hogy miért van Ukrán belépési megtagadás az útlevelünkben. Elmesélem az egész történetet arról, amikor céges kocsival de közjegyző által hitelesített meghatalmazás nélkül akartunk átmenni a határon pár napja, hogy végre valahára megvegyük a vonatjegyünket Ungváron. Megint ejnye-bejnye de végül nagy nehezen túlteszik magukat a dolgon és probléma nélkül átengednek, belépünk Ukrajnába.

A csapi főtér telis-tele kis beülős helyekkel, részegekkel, bámészkodó emberekkel, mi is beülünk egy kávéra így talán gyorsabban megy az idő. Persze megint nem ússzuk meg a társaságot, egy volt helyi vámtiszt ül az asztalunkhoz, alig áll a lábán és egyfolytában arról szövegel, hogy a Szovjet érában ő mekkora hatalmas ember volt meg mennyire félt tőle mindenki. Azt, hogy erre miért büszke nem igazán értem, de indezt másfél órán keresztül tolja mackóalsó-zakó-baseball sapka kombinációba öltözve. Végül eltelik az idő neki is mennie kell és a mi vonatunk is indul lassan. 

Kievi éjszakai vonatunk már nyolc előtt az állomáson áll, egy mosoly nélküli szőke ukrán lány a kocsikísérő. Megpróbálunk kommunikálni de reménytelen, kezdem úgy érezni csak illúzió, hogy az angollal itt bármire is megyek. Minél beljebb haladunk a volt Szovjetúnió belsejébe, annál kisebb az esély arra, hogy az oroszon és az épp aktuális helyi nyelven kívül az emberek bármi mást beszéljenek. A vonat viszont legalább pontosan indul, rövid teázás után - amihez a forróvizet a vagonba épített szamovár-szerű bojlerből nyerjük - megágyazunk és el is tesszük magunkat holnapra. Ezen a járaton alig van utas, nincs zsivaj és mászkálás így reméljük holnap kipihenten érkezünk meg Kievbe.